Egy látszólag átlagos 1977-es napon egy 22 éves japán csillagászt, Tsuruhiko Kiuchit, sürgősen kórházba szállítottak egy ritka bélbetegség miatt. Alig néhány óra leforgása alatt megállt a szíve. Az orvosi személyzet kétségbeesetten próbálta újraéleszteni, miközben a szülei rémülten nézték végig.
Kiuchi 40 percig klinikailag halott volt.
Aztán, minden orvosi törvényszerűségnek ellentmondva, visszatért – és magával hozott egy olyan rendkívüli történetet, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a valóságról, az időről és magának az Univerzumnak a keletkezéséről alkotott elképzeléseinket.
Kiuchi történetét nemcsak maga az élmény teszi különösen lenyűgözővé, hanem az is, hogy ki volt ő: egy szkeptikus, vallástalan tudós, aki később Japán egyik legismertebb csillagásza lett, négy üstököst fedezett fel, és még egy aszteroidát is elneveztek róla.
Ez nem csupán egy újabb halálközeli élmény fényalagutakkal és elhunyt rokonokkal való találkozásokkal. Ez egy olyan tudós története, aki azt állítja, hogy átszelte az időt és a teret – és bizonyítékokkal tért vissza.
Az alagúton túl: egy tudományos elme szembesül a lehetetlennel
Mint sok halálközeli élmény esetében, Kiuchi utazása is a megszokott alagúttal és fénnyel kezdődött. De ami ezután történt, az élesen eltért a tipikus beszámolóktól.
Miután egy virágzó réten találta magát és átkelt egy folyón, Kiuchi öt, fehérbe öltözött alakkal találkozott. Köztük volt apjának nővére – egy nagynéni, aki röviddel Kiuchi születése után halt meg, akivel soha nem találkozott, és akit fényképen sem látott soha.
De az igazán rendkívüli dolog még csak ezután következett.
Amikor Kiuchi tudata visszatért a kórházi kórterembe, megdöbbentő felfedezést tett: látta a saját testét az ágyon feküdni, miközben édesanyja zokogott, édesapja pedig némán állt mellette. Hallotta, ahogy az anyja kimondja, hogy ő meghalt.
„Rájöttem, hogy nincs fizikai testem – írta később Kiuchi. – Láttam, hallottam és éreztem a szagokat, de nem tudtam tapintani vagy ízlelni. Át tudtam menni a falakon, mégis éreztem a levegőt és a hőmérsékletet.”
A fizikát meghazudtoló felfedezés: az azonnali helyváltoztatás
Ami ezután történt, az mély tudományos felismerésre vezette Kiuchit.
Amikor az édesanyjára gondolt, aki épp akkor hagyta el a kórtermet, azonnal mellette termett – az anyja éppen a nővérét hívta telefonon. Amikor a nővérére gondolt, rögtön az autójában találta magát, miközben az a férjével a kórház felé tartott.
„Ez az azonnali helyváltoztatás valami alapvető dologra ébresztett rá – magyarázta Kiuchi. – Ha lehetséges az azonnali mozgás, az azt jelenti, hogy az idő és a tér, ahogyan mi ismerjük, nem létezik.”
Tudósként Kiuchi azonnal felfogta a lényeget: ha képes azonnal mozogni a térben, vajon képes-e az időben is utazni?
Időutazás: a tudós legfőbb kísérlete
Kiuchi elhatározta, hogy próbára teszi az elméletét, és megkísérel visszatérni a gyermekkorába. Legnagyobb meglepetésére sikerrel járt.
Egy fontos pillanatban találta magát, hétévesen, amikor a nővérével játszott a folyóparton. Abban az emlékben egy nagy kő kezdett gurulni a testvére felé, ő pedig félrelökte, miután meghallotta a „Vigyázz!” kiáltást.
Ezt a jelenetet már felnőtt tudatával szemlélve meghökkentő felfedezést tett: a hang, amely figyelmeztette a fiatalabb énjét, az ő saját hangja volt. Ő maga tért vissza a múltba, hogy megmentse a nővérét – ezzel létrehozva egy időhurkot, amely gyermekkora óta nem hagyta nyugodni.
Ezután Kiuchi a jövőbe utazott – és meglátta magát 40 évesen, amint egy egyetemen tart előadást. Akkoriban, 22 évesen, még semmiféle tudományos pályára vonatkozó terve nem volt.
„Láttam, amint csillagászatot tanítok a diákoknak – emlékezett vissza. – Huszonkét évesen még elképzelni sem tudtam, hogy valaha professzor leszek. De évtizedekkel később pontosan így történt.”
Az időutazás bizonyítéka: felirat a templomban
Annak bizonyítására, hogy az élményei nem pusztán hallucinációk voltak, Kiuchi valami rendkívülire szánta el magát: elhatározta, hogy fizikai bizonyítékot hagy az időutazásáról.
Ötszáz évet utazott vissza a múltba, és – ahogy ő fogalmazott – „egy másik ember tudatával összekapcsolódva” belevéste a nevének két írásjelét a Tosza-szentély egyik oszlopába.
Miután felébredt a klinikai halál állapotából, az első útja ehhez a szentélyhez vezetett. És valóban – a bevésett jelek, bár megkoptak az idők során, még mindig láthatóak voltak.
Sőt, a szentély történelmi krónikáiban találtak egy ötszáz évvel ezelőtti bejegyzést, amely „az oszlopon egyetlen éjszaka alatt rejtélyesen megjelent írásjelekről” szólt, amit a papok isteni jelként értelmeztek.
Az Özönvíz: nem mítosz, hanem kozmikus katasztrófa
A sikerein felbátorodva Kiuchi még messzebbre merészkedett – 15 000 évet utazott vissza a Föld múltjába. Amit ott látott, az alapjaiban kérdőjelezi meg az emberiség történelméről alkotott eddigi tudásunkat.
„Láttam, ahogy a Földet víz borítja – ugyanazt a Nagy Özönvizet, amiről az ősi mítoszok szólnak – magyarázta. – De ezt nem isteni büntetés okozta, hanem a Föld ütközése egy üstökössel.”
Kiuchi szerint az üstökös főként jégből állt. Amikor elhaladt a Föld mellett, bolygónk magához vonzotta a jeget a légkörbe, az pedig megolvadt, és a világtengerek szintjének körülbelül 2000 méteres emelkedését okozta.
„Az özönvíz előtt létezett egy fejlett civilizáció – az, amit mi Atlantisznak nevezünk. Ezek az emberek jóval magasabbak voltak a mai embereknél, több száz évig éltek, és olyan technológiákkal rendelkeztek, amelyeket a mai napig nem sikerült újraalkotnunk.”
Sőt, Kijucsi azt állítja, hogy dinoszauruszokat is látott – de nem őskori lényekként, hanem háziállatokként, amelyeket ez az ősi civilizáció közlekedésre használt.
„Nem ők voltak az uralkodó faj, ahogyan azt hisszük. Inkább a mi lovainkhoz hasonlítottak – szelídített, békés teremtmények voltak. Ez magyarázza, hogy a mai emberek miért éreznek érzelmi vonzalmat, amikor dinoszauruszok maradványait látják.”
A Hold sötét titka
Kiuchi szerint a Hold egyáltalán nem az, aminek gondoljuk. Azt állítja, hogy a Hold annak az üstökösnek a kőzetmagja, amely a Nagy Özönvizet okozta.
„Mielőtt a Hold megjelent volna, egy nap a Földön 25 óráig tartott – állította. – Ez magyarázza, hogy sok biológiai ritmus miért működik még mindig 25 órás ciklusban, és nem 24 órásban.”
Kiuchi úgy véli, hogy a Hold hatása alapvetően megzavarja az élet egyensúlyát a Földön.
„Az a félelem, amit a farkasok teliholdkor éreznek, nem misztikum. Ez egy kozmikus trauma genetikai emlékezete – mondta. – A Hold gravitációs hatása nemcsak az árapály jelenségét befolyásolja, hanem az emberek érzelmeit és viselkedését is.”
Az Univerzum eredete: nem Ősrobbanás, hanem egy tudatos mező
Kiuchi legmélyebb felismerése akkor történt, amikor megpróbálta meglátni az Univerzum keletkezésének pillanatát.
Csillagászként arra számított, hogy az Ősrobbanás-elmélet igazolását látja majd – egy végtelen sűrűségű pontot, amelyből az Univerzum létrejött.
De amit látott, az megváltoztatta a valóságról alkotott felfogását.
„Az Univerzum nem anyagként indult – magyarázta. – Hanem egy hatalmas, fizikai forma nélküli tudatként. Ez a tudat egy torzulást élt át – mint egy gyűrődés egy szöveten – és ezekből a torzulásokból jöttek létre az első részecskék, amelyek az eredeti elváltozás által meghatározott minták szerint keringtek.”
Ez a nézőpont teljesen felforgatja a modern fizikát: nem a tudat származik az anyagból, hanem az anyag a tudatból.
Összekapcsolt lélek: miért vagyunk mindannyian egyek
Kiuchi élményei az emberi tudat mélyebb megértéséhez vezették.
„Amikor meghalunk, az egyéni tudatunk egy ideig még fennmarad – magyarázta. – Aztán visszatér abba az egyetemes tudatba, amelyből minden élet származik. Mi ugyanannak a tudatnak az egyedi kifejeződései vagyunk.”
Ez új értelmet adott Kiuchi számára a mennyország és a pokol fogalmának. Elmondása szerint a halál után az ember megtapasztalja tetteinek következményeit – jókat és rosszakat egyaránt – azok szemszögéből, akikre hatással volt, mielőtt eggyé válna a mindenséggel.
„Aki szenvedést okozott, az megtapasztalja azt a szenvedést az áldozat nézőpontjából. Ez nem büntetés, hanem az egyensúly helyreállításának természetes folyamata, mielőtt visszatérne az egységbe.”
Tudomány, hallucináció vagy az igazság felvillanása?
A szkeptikusok Kiuchi történetét hallucinációnak tarthatják, amelyet DMT vagy más, a halál pillanatában felszabaduló idegi átvivőanyagok okoztak. Maga Kiuchi is számolt ezzel a lehetőséggel.
„Az alagút, a fény, a találkozások elhunyt rokonokkal – mindez könnyen lehet az agy kémiája által előidézett hallucináció – ismerte el. – De hogyan tudja egy haldokló agy „kitalálni” a jövő pontos eseményeit, amelyekről a leghalványabb fogalmam sem volt? Hogyan képes olyan ellenőrizhető történelmi részleteket létrehozni, amelyekről én sohasem tudtam?”
Tudományos szemlélete arra késztette Kiuchit, hogy alaposan megvizsgálja saját élményeit. Ellenőrzésre törekedett, beleértve annak a szentélynek a felkeresését is, ahol állítólag öt évszázaddal korábban nyomot hagyott.
Bár történetének sok eleme nem bizonyítható, néhány előrejelzése – például a tudományos pályafutása – valóban pontosan úgy teljesedett be, ahogyan azt látta.
A szerencsés véletlenek új megközelítése
Kiuchi egyik legérdekesebb gondolata azokra a hihetetlenül szerencsés pillanatokra vagy véletlen egybeesésekre vonatkozik, amelyek mindannyiunkkal megtörténnek.
„Lehetséges, hogy azok a pillanatok, amikor csodával határos módon elkerülsz egy bajt, vagy rendkívüli szerencsét tapasztalsz, a jövőbeli „éned” beavatkozásai – vetette fel. – Azokban a rövid pillanatokban, amikor a tudat a halál után felszabadul a test alól, visszatérhetünk életünk kritikus pontjaihoz, és enyhén befolyásolhatjuk az eseményeket.”
Ez egyfajta személyes időhurkot feltételez, ahol az ember tapasztalatai fokozatosan javulnak az ismétlődő beavatkozási ciklusok révén.
„Talán azok, akiknek különösen nagy szerencséjük van, vagy akik nem egyszer kerülték el a veszélyt, egyszerűen több ilyen cikluson mentek már keresztül. És minden egyes ciklussal az életútjuk pontosabbá és kedvezőbbé válik.”
A tudományos határokon túl
Kiuchi története arra késztet bennünket, hogy újraértékeljük a valóságról, a tudatról és magáról az Univerzumról alkotott legalapvetőbb elképzeléseinket.
Arról tanúskodik, hogy a tudományos ismeretek, bármennyire is lenyűgözőek, talán csak a valóság egy szeletét képesek megragadni. Lehetséges, hogy a létezésnek vannak olyan dimenziói, amelyek túlmutatnak a jelenlegi érzékelésünkön és fogalmainkon.
Akár szó szerinti igazságként, metaforaként vagy idegélettani jelenségként értelmezzük Kiuchi történetét, mindenképpen tágítja a lehetségesről alkotott fogalmainkat.
A legmegdöbbentőbb a történetében nem is annyira annak tartalma, hanem a forrása: egy szigorú, szkeptikus tudós, aki az életét a kozmosz tanulmányozásának szentelte, és legnagyobb felfedezéseit nem egy teleszkópon keresztül, hanem saját élettevékenységének átmeneti megszűnése közben tette.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
