Reggel négykor kiment a vécére, hogy felfrissüljön, mielőtt nekilátna a legénység reggelijének. Pár perc múlva egy gyilkos hullám csapott le a hajóra, ami úgy borult fel, mintha egy játékszer lenne a fürdőkádban.

Végül Harrison túlélte a dolgot, mivel egy légbuborékban rekedt. 62 órát töltött el embertelen körülmények között, olyan helyzetben, amit gyakorlatilag lehetetlen túlélni.
Honnan jött a gyilkos hullám?
Gyilkos hullámnak nevezik azt az óriási és váratlan hullámot, amely a semmiből tűnik elő az óceán felszínén. Általában háromszor vagy még többször magasabb, mint a körülötte lévő átlagos hullámok.

Ez a hullám azért alakult ki, mert az Atlanti-óceánban találkozott két különböző hullámrendszer. Mindegyik a saját sebességével és irányával haladt. Amikor ezek a hullámok egy bizonyos szögben keresztezték egymást, az energiájuk összeadódott. Ennek eredményeként egy hatalmas, 15 méter magas hullám jött létre (ami magasabb egy ötemeletes háznál).
Ez a hullám olyan erővel csapott le a kis vontatóhajóra, hogy elszakította a vontatókötelet, a hajót pedig a tetejére fordította. Minden szinte pillanatok alatt történt – a kapitánynak és a legénységnek nem volt ideje sem a menekülésre, sem arra, hogy bármilyen manőverrel elkerüljék a katasztrófát.

A gyilkos hullámok nem számítanak ritka jelenségnek: a világ bármely viharos területén naponta nagyjából kétszer kialakulnak. Csak éppen ritkán találnak el hajókat.
Levegő, sötétség és a társak holttestei mindenhol
A fedélzeten tizenketten voltak. A biztonsági előírások miatt az ajtókat zárva tartották – ez a szokásos védekezés a kalózok ellen. Most ez az intézkedés halálos ítéletté vált.
A hajó két perc alatt elmerült. Harrisont kivetette a vécéből az ütközés ereje, de még be tudta csapni maga mögött az ajtót. Ezzel véletlenül lezárta a saját, kamra méretű levegős szarkofágját.
A szakács az első, kritikusan fontos másodperceket azzal töltötte, hogy felrángatta a nadrágját, miközben a víz betört a hajóba. Pont ez mentette meg az életét!

Bármilyen más cselekedet a hajó bármely más pontján halált jelentett volna – de a vécé ideális menedéknek bizonyult a kész levegőzsebbel. A legénység összes többi tagja odaveszett.
A vécében egy légbuborék alakult ki, ami alig volt több egy méternél. Tulajdonképpen a fizika mentette meg Harrisont: a négy atmoszféra nyomás összenyomta a levegőt, ami lehetővé tette, hogy majdnem három napig lélegezzen. A szén-dioxid egy része feloldódott a vízben, ezért nem fulladt meg.
A víz nyakig ért. Hideg volt, körülbelül 15 fokos. A levegő fogyóban volt. Egy szál alsógatyában és trikóban volt – étel és fény nélkül. És ez az ember mégis túlélt 62 órát a vaksötétben – tovább bírta a víz alatt, mint eddig bárki.

Fapanelokból és egy matracból tutajt eszkábált, hogy kiemelje a testét a hideg vízből. Egy nap elteltével a talált zseblámpák kialudtak, és beállt a teljes, nyomasztó sötétség.
A közelben a társai holttestei lebegtek. Saját visszaemlékezése szerint Harrison hallotta, ahogy a halak és a rákok tépik a húst, és minden erejével próbált nem arra gondolni, hogy ő lesz a következő. Közben a rákok az ő lábát is harapdálták. Ő viszont elkapta és nyersen megette őket.
Hogy ne golyózzon be, magában beszélt, templomi énekeket énekelt, és fejből ismételgette az 54. zsoltárt, amit a felesége küldött neki az út előtt: „Isten az én segítőm, az Úr támogatja lelkemet.”

Néha csak csendben számolta a lélegzetvételeit, és próbált nem pánikba esni, hiszen a pánik fogyasztja a legtöbb oxigént.
Amikor a „halott kéz” megelevenedett
A harmadik napon, május 28-án este búvárok érkeztek a katasztrófa helyszínére. Természetesen ők már nem túlélőket kerestek. A hajó 30 méter mélyen feküdt az oldalára dőlve, és bejutni csak a vágott nyílásokon keresztül lehetett.
Nico van Heerden dél-afrikai búvár egy zseblámpával úszott végig a szűk folyosón, és arra számított, hogy halottakat fog látni. A zavaros vízben hirtelen feltűnt egy kéz. Felé nyújtotta a sajátját, a kéz pedig válaszul megragadta.

„Él! Ez él!” – kiáltotta Nico a mikrofonba. A felszínen, az irányítóközpontban mindenki sokkot kapott a kamera látványától: senki sem számított rá, hogy a „hulla” válaszolni fog.
A koordinátor megkérdezte:
— Mi a beosztásod?
— Szakács — felelte Harrison.
— Szakács? Ők mindig túlélik — viccelődött az operátor, a Titanic legendás pékjére utalva.

A búvárok épp időben érkeztek. Az orvosok szerint szó szerint pár órán múlt az egész, különben a szakács nem élte volna túl.
Pár órával később Harrisont a felszínre hozták, és két napra dekompressziós kamrába helyezték. Csak itta a vizet, sírt, és nem akarta elhinni, hogy életben van. Az orvosok elképedtek: a vérnyomása, testhőmérséklete és a pulzusa is teljesen rendben volt. Csak a bőre hámlott le, mintha megégett volna.
Amikor a mentők 62 óra után kiemelték Harrisont a levegőzsebből, a teste elég ijesztően festett, kritikus állapotban volt.
A hideg sós vízzel való hosszas érintkezés miatt a teste nagy részéről lehámlott a bőr, vagy cafatokban lógott róla. A nyelve fel volt karcolva és vérzett (hiszen nyers rákokat evett!), és arról is lejött a bőr. Egyébként a testén is rengeteg karcolást ejtettek a rákok.
A következő pár napban még remegett a keze és a lába a hidegtől és a sokktól, bár a testhőmérséklete (meglepő módon!) normális volt. A fényhez majdnem egy hétig tartott visszaszoknia.
De a lényeg: nem szenvedett maradandó károsodást!

A bőre gyorsan begyógyult, a nyelve pár hét alatt rendbejött, és csak az emlékei maradtak meg a küzdelemről. Az orvosok értetlenül álltak a dolog előtt: egy embernek, aki 62 órát töltött a víz alatt 15-18 fokban, éhesen, kiszáradva, a halál torkában, nem lett volna szabad fizikailag egészségesnek tűnnie, Harrison mégis minimális fizikai sérülésekkel úszta meg.
Felfelé ívelő karrier
Harrison először megesküdött, hogy soha többé nem megy vissza a tengerre. De nem bírta sokáig. Két évvel később elvégzett egy búvártanfolyamot, a diplomáját pedig személyesen az a Nico van Heerden adta át neki, aki megtalálta őt.

Harrison ma már profi ipari búvár, és akár ötven méteres mélységben is képes dolgozni. Ugyanannál a búvárcégnél helyezkedett el, amelyik megmentette.
„Isten adott nekem egy második esélyt. Ezt pedig arra kell használnom, hogy másokat mentsek meg” – mondja Harrison.
Hogyan segített a fizika és a kémia a megmenekülésében?
A túlélése nem pusztán csoda, hanem három erő matematikailag pontos egyensúlya.
Fizika: a Boyle–Mariotte-törvény tartotta meg a nyomás alatt álló levegőt a buborékban.
Kémia: a szén-dioxid feloldódott a vízben, így nem fulladt meg, a kevéske oxigén pedig megmaradt a buborékban.
Fiziológia: a hideg lelassította az anyagcseréjét, így csökkent az oxigén- és vízigénye.

Ezen tényezők bármelyike nélkül Harrison órákon belül meghalt volna. És persze a remény és a felesége iránti szeretete adott neki erőt a küzdelemhez – őszintén hitt abban, hogy van esélye még látni őt.


