Ha megkérdezel fizikusokat, hogy mi történne, ha a tested egy részét betennéd egy részecskegyorsítóba, újra és újra ugyanazt a választ fogod kapni: nem tudják.
Lehet, hogy van egy halvány elképzelésük arról, hogy milyen hatással lenne a testedre, de egyetlen egyértelmű válaszuk sem lesz. Mint minden más sugárforrás esetében, végső soron nem ajánlott ezt kideríteni.
Kivéve azt, aki mégis kiderítette. Az emberiség történetében csak egyetlen embert ért részecskegyorsító sugár. Országának orvosi kutatói intenzíven tanulmányozták, mert furcsán reagált a sugárzásra.
Ha ez egy sci-fi mese vagy egy képregényvilág lenne, akkor talán ennek az embernek a története fantasztikus lenne, tele lenne szuperképességekkel és megnövekedett mentális képességekkel, vagy javított képességgel az elektromágneses spektrum különböző részeinek látására.
A Watchmen képregény-univerzumban van egy karakter, Jonathan Osterman fizikus, akinek a teste egy „kötőmezőkkel” végzett kísérlet során apró részecskékre bomlott, de továbbra is létezett az időn kívül, és képes volt újra összerakni a testét, szinte isteni szupererőkre téve szert, és felvette a Doktor Manhattan nevet.
Ez a történet azonban nem a szuperhősökről és az izgalmas mutációkról szól. De mégsem úgy zajlott, ahogyan azt várni lehetett volna. Anatoli Bugorski esettanulmánya tartalmaz várható elemeket és váratlanokat is.
Anatoli tudós volt a Szovjetunióban a hetvenes évek végén. Az incidens július közepén történt az U-70 szinkrotronnál (ez egy bonyolult ezüstös szerkezet, amelyet kígyószerűen tekeredő kék és piros vezetékek hálóznak be). Akkoriban ez volt a legnagyobb részecskegyorsító a Szovjetunióban.
Ezeknek a berendezéseknek az a célja, hogy a részecskenyalábokat extrém nagy sebességre gyorsítsák fel. Ahhoz, hogy ezeket a nyalábokat a kívánt pályára irányítsák és fókuszálják, erős mágneses mezőket használnak.
A fémcsövek belsejében, amelyeken a részecskék áthaladnak, szinte tökéletes vákuumot tartanak fenn levegő és por nélkül. Az ilyen részecskenyalábokat egy másik részecskenyalábbal való ütközésre vagy egy kiválasztott célpontra, például egy fémlapra lehet irányítani.
Amikor ilyen ütközések történnek, a műszerek rögzítik a részecskéket és az ütközés során keletkező sugárzást. Ezek a műszerek kétségtelenül az emberi mérnöki munka egyik legösszetettebb csodája. Ilyen sok elemmel nem meglepő, hogy néha a berendezés egyes részei meghibásodnak.
Amikor a baleset történt, Anatoli épp a gyorsító egyik hibás berendezését ellenőrizte. Az irányítóteremben lévő operátorok nem távolították el a nyalábot, annak ellenére, hogy tudták, hogy Anatoli be fog menni a kamrába, hogy elvégezze a vizsgálatot.
A kamra ajtaja nem volt bezárva, az aktív nyalábról figyelmeztető jelzés nem világított. Ezért bement a helyiségbe, odahajolt, ahol a nyaláb az egyik gyorsítócső-szakaszból a másikba haladt, és azonnal eltalálta a majdnem fénysebességgel mozgó protonnyaláb. Az ütközés pillanatában fényvillanás keletkezett. Anatolij később úgy írta le, hogy „ezer napnál fényesebb” volt.
A részecskenyaláb sugárzási dózisa Anatoli fejébe való belépéskor 200 000 röntgen volt. A részecskék Anatoli testével való ütközése miatt a koponyából kilépő nyaláb mérése 300 000 radot mutatott.
A 400 rados sugárzás képes megölni az általa érintett emberek felét. Az 1000 rados vagy annál magasabb szintű sugárzás szinte mindenkit megöl. Anatoli 300-szor akkora sugárzási dózist kapott, mint a halálos dózis. Ennek ellenére nem érzett fájdalmat.
Mint a részecskefizika szakértője, Anatoli megértette, mi történt, bár nem volt biztos a helyzet súlyosságának felmérésében. Összeszedte magát, befejezte a munkáját a kamrában, és hazament anélkül, hogy bárkinek is szólt volna a történtekről.
Csak másnap, amikor aggasztó tünetek kezdtek jelentkezni, vitték kórházba. Az arcának bal oldala feldagadt és felismerhetetlenné vált, a bőre hólyagosodni kezdett, és ott, ahol a nyaláb eltalálta, hullani kezdett a haja.
Ezek a következmények átmenetiek és jelentéktelenek voltak ahhoz képest, ami ezután következett. Mindenki arra számított, hogy Anatoli meg fog halni. Az orvosok és ápolók gondosan figyelemmel kísérték a kezelését, bár valószínűleg senki sem számított arra, hogy túléli – nem adtak neki többet három hétnél. És ez éppen a legfurcsább része az egész incidensnek: Anatoli nem halt meg.
Az arcának bal oldala örökre megbénult, és lassabban öregedett, mint a jobb oldala. Ezenkívül Anatoli megsüketült a bal fülére. Élete során számos erős és ismétlődő kisebb rohamot élt át, amelyek során a figyelme zavart volt. A hosszan tartó sugárterhelés miatt hajlamos volt a rák kialakulására is. De a tény akkor is tény marad: Anatoli nem halt meg.
A szellemi képességei érintetlenek maradtak: megvédte a kandidátusi disszertációját, majd azon a létesítményben dolgozott, ahol a baleset történt. Hogyan élhette túl a 300-szor halálos sugárzást? Ez az egyik legnagyobb rejtély az üggyel kapcsolatban.
Egy lehetséges magyarázat nemrégiben merült fel. Nem rendelkezünk az Anatoli esetével kapcsolatos összes információval, mivel amint kórházba került, és elmondta a személyzetnek, hogy mi történt, az incidenssel és a kezeléssel kapcsolatos összes fontos részletet azonnal titkosították. Ennek ellenére van némi elképzelésünk arról, hogy mi történhetett.
A sugárzás a fejében koncentrálódott, és nem terjedt át a test többi részére, mert a protonnyaláb elég keskeny volt. Ez a nyaláb Anatoli fején olyan útvonalon haladt át, amely lehetővé tette, hogy elkerülje a szellemi képességeinek romlását vagy a megvakulást.
A protonnyaláb útjának csúcspontja Bragg-csúcs néven ismert. A Bragg-csúcs az a pont, ahol a protonok a legtöbb energiájukat leadják. Ez általában közvetlenül a protonok útjának vége előtt van. Ez a tulajdonság értékes az olyan eljárásokhoz, mint a protonterápia, ahol a nagy energiájú nyalábokat daganatok és rákos megbetegedések kezelésére használják. Ezek azonban gondosan kiszámított eljárások.
A terápia során a protonnyalábokat egy nagyon specifikus útvonalon irányítják, hogy a Bragg-csúcsot a szervezetben lévő káros sejtek elpusztítására használják fel. Valószínű, hogy a gyorsító protonnyalábja nem érte el a Bragg-csúcsot Anatoli fejében, és ezért szerencsére nem Anatoli koponyájában adta le a legtöbb energiáját. Az Anatoli által kapott sugárzási dózis sokkal kisebb volt, mint amekkora lehetett volna, ha a feje rendelkezett volna a Bragg-csúcs kialakulásához szükséges megállítóképességgel.
Persze ez csak feltételezés. Sajnos az ezzel kapcsolatos kutatások – egyedi esetek, és ilyen korlátozott adatmennyiség alapján nehéz bármilyen megbízható következtetést levonni.
Anatoli Bugorski óta nem volt olyan ember, akit gyorsító protonnyalábja talált volna el a fejébe. Igaz, hogy a sugárzásnak kitett túlélők csoportjába tartozik; de az is igaz, hogy a Földön soha egyetlen más ember sem élt még át olyat, mint ő. Mindezt a saját bőrén kell megtapasztalnia.
Nukleáris katasztrófák vagy háború után az emberek vigaszt kereshetnek abban, hogy nem ők az egyetlenek. De mi történik, ha a katasztrófa csak téged érint? És mi történik, ha a háború a fejedben van, és te vagy az egyetlen túlélő? Anatoli ezt mondta erről: „Próbára tesznek engem. Az emberi túlélőképességét tesztelik.”
Az 1942-ben született Anatoli egyébként még ma is él, és idén lesz 83 éves.
