A sziget helyi vulkánok működésének köszönhetően jött létre, de ez még az ősidőkben történt. Ma már csak a kerek, kúp alakú, több mint háromszáz méter magas dombok emlékeztetnek a vulkáni múltra. Egészen más a helyzet a délebbre fekvő vulkáni csúcsok láncolatával, köztük például a Nabiyotum tűzhányóval.
A Rudolf-tavon van még néhány másik sziget is. Nem nehéz kitalálnod, hogy ahol van déli, ott északi is akad (a második szigetecskét Északi-szigetnek hívják). Egy harmadik, egészen apró sziklát pedig Krokodil-szigetnek neveznek.
Azonban messze a Déli-szigetnek van a leghátborzongatóbb híre: a helyiek Envaitenetnek nevezik, ami az egyik helyi nyelvjárásból lefordítva annyit tesz: „Ahonnan nincs visszatérés”.
Időről időre emberi települések jelennek meg a területén, de ezek általában nem hosszú életűek. A helyi törzsek lakói szívesen mesélnek izgalmas rémtörténeteket erről a helyről. Szerintük a szigetlakók élete könyörtelen és kegyetlen harc félig átlátszó lényekkel, akik támadáskor megbénítják áldozatukat.
Más legendák pedig félelmetes szörnyekről szólnak, akik éjjel elrabolják az alvó embereket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a sziget alig 5×11 kilométeres, az eltűntek maradványait általában sosem sikerül megtalálni.
A legrégebbi helyi legenda egy menekült család eltűnéséről szól. Északról menekültek a kegyetlen rabszolgakereskedők elől, akik népük tagjait adták el a „fekete fával” kereskedő portugáloknak.
Amikor hónapokkal később a rokonaik a szigetre érkeztek, üres kunyhókat találtak, bennük egyszerű használati tárgyakkal, személyes holmikkal, sőt ételmaradékokkal – de sem a házigazdáknak, sem holttesteiknek, sem pedig dulakodás nyomának, ami arra utalt volna, hogy erőszakkal vitték el őket, nem lelték nyomát.
Évekkel később az al-molo törzs újra megpróbált menedéket találni a szigeten. A titkos ellenségekről és megfoghatatlan gyilkosokról szóló történeteket csupán mesének tartották. De tévedtek – alig telt el egy év, és a kis település teljes lakossága újra eltűnt, érintetlenül hagyva maguk után a kunyhóikat és minden ingóságukat.
1935-ben ez a különös és félelmetes hely újra idegenekkel találkozott, ezúttal egy néprajzi expedíció európai tudósaival. Közülük ketten, Michael Shaflis és Brian Dyson, partra szálltak a szigeten, hogy az al-molo törzs kultúráját kutassák.
A szárazföldön maradt társaikkal jelzőtüzek segítségével tartották a kapcsolatot. Néhány nap elteltével azonban a tüzek nem gyulladtak ki többé, ezért egy keresőcsapat indult a szigetecskére. Mindhiába: óriási erőfeszítéseik ellenére sem a kutatókat, sem pedig tekintélyes felszerelésüket nem találták meg.
A helyiek úgy tartják, hogy a szigetre érkezőket újra meg újra utoléri a végzet. Az egyik tudományos elmélet azonban más okot feltételez. Eszerint a földkéreg hasadékaiból mérgező, vulkáni eredetű gázok törnek elő. Ezek átmeneti elmezavart és hallucinációkat okoznak az embereknek, teljesen az őrületbe kergetve őket.
Ilyen állapotban az ember bárhová elmenekülhet, vagy belevetheti magát a krokodiloktól hemzsegő tóba. Ez magyarázhatja az emberek eltűnését. De hogy a néprajzi expedíció felszerelése hová lett, az, isten bizony, rejtély.
Kenya lakói a sziget rossz híre miatt kerülik a Déli-szigetet, de ahogy mondani szokás, a természet nem tűri az ürességet – a földdarabon hatalmas számban szaporodtak el az elvadult kecskék. Úgy tűnik, őket nem zavarják a kísértetek.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
