„A családra támaszkodni idős korban ostoba döntés” – egy 65 éves nyugdíjas nő elmondta, hogy miért

Azt mondják, hogy a pénz megrontja az embereket. Egészen mostanáig el sem gondolkodtam komolyan ezen a mondaton. Tudod, a pénz az pénz – mintha külön létezett volna tőlünk.

Nekem soha nem volt különösebben sok pénzem. A szüleim egyszerű munkásemberek voltak, három gyereket neveltek, én voltam a legfiatalabb közülük.

Mindig a nővérem kinőtt ruháit hordtam, egy szűk, háromszobás lakásban laktunk, ahol mindenki mindent látott. Semmi magánélet, semmi saját tér nem volt. Úgy étkeztünk, mint mindenki más: krumpli, kenyér, tészta.

Amikor a barátaimnak elektronikus játékaik és órájuk lett, én uborkát árultam a nagymamám kertjéből a piacon.

A nagypapám zsákokban hozta az uborkákat, én pedig egy babakocsiban vittem ki a piacra, és eladtam a munkásoknak, akik munka után siettek haza. Édesanyám hétvégente napraforgómagot árult a vasútállomáson.

Ez egy kiegészítő módja volt a pénzkeresetnek, hogy eltartsuk a családot, nem pedig azért csináltuk, mert élveztük.

Én is egy egyszerű fiúhoz mentem feleségül. Én pedagógus voltam, ő pedig egyetemet végzett.

25 évesek voltunk, előtte már két éve jártunk, aztán teherbe estem, hivatalossá kellett tenni a kapcsolatunkat. Az esküvőnk szerény volt: anyakönyvi hivatal, bérelt fehér ruha, anyukám fodrász barátnője csinálta a frizurámat, a gyűrűket a szüleinktől kaptuk. Sem étterem, sem virágokkal és babákkal díszített autó.

Született egy fiunk, két évvel később egy lányunk. Én tanárként dolgoztam egy iskolában, a férjem pedig berendezés-beállító mesterként egy gyárban. Egy egyszobás lakásban laktunk, amit a nagymamája hagyott rá, ő maga pedig a lányához költözött az életkora és egészségügyi problémái miatt.

Ilyen unalmas életünk volt. Úgy éreztem, hogy megismétlem a szüleim sorsát: fizetéstől fizetésig élünk, örökös adósságok, az értékes dolgok hiánya, még autónk sem volt. A felújítást hitelből csináltuk, és a lakás bővítése még csak gondolatban sem merült fel.

Hol válság volt, hol a bank ment csődbe, ahol a pénzünket volt kevés, hol a forint leértékelődött. A gyerekek állandóan valami divatos dolgot kértek, divatosan akartak öltözködni, de mit adhattunk nekik? Az én tanári fizetésemből és a férjem mérnöki fizetéséből? Jó, hogy legalább ételre futotta.

Fokozatosan, évről évre másztunk ki ebből a kilátástalan nyomorúságból. A férjemet előléptették, én korrepetálásokat indítottam mellékállásban, majd néhány év múlva átmentem egy magániskolába. Vettünk egy háromszobás lakást, berendeztük, megnősítettük a fiunkat, majd férjhez adtuk a lányunkat. Végre fellélegezhettünk, készülhettünk a nyugdíjra és a nyugodt öregkorra.

Áh, dehogyis! Három éve a férjem örökséget kapott. Ő maga sem tudta, hogy az apai nagyapja valamilyen nagy üzletember volt, aki jókora összegeket tartott a számláin. Az apósomnak rossz volt a kapcsolata az apjával, és a nagyapa mindenkitől elvonultan élt, a maga luxusában.

Mivel a férjem apja már régen meghalt, így az első számú örökös az egyetlen fiú egyetlen unokája maradt. Vagyis a férjem. Pár nap alatt kiderült, hogy a férjem milliomos lett, nem csak hatalmas bankszámlákkal, ingatlanokkal a fővárosban és két luxus autóval, hanem valamilyen nagyvállalatok részvényeivel is a tőzsdén, amiket egy cég kezel.

De voltak még bírósági ügyek is a partnereivel, jogászokkal és ügyvédekkel. Hosszan pereskedtek, de végül nagy összegeket nyertek.

Mennyire örültünk akkor! Terveket szőttünk, egy nagyvárosba akartunk költözni, a férjem a pénz egy részét a fiunknak és a lányunknak adta, a gyerekeknek szánt összeget egyenlően elosztva. Én mindenben támogattam a férjemet, de amikor hirtelen elhatározta, hogy egy közös üzletbe akar befektetni az egyik régi barátjával, akkor mondtam, hogy én ellenzem ezt az ötletet.

Ettől a naptól kezdve a kapcsolatunk rohamosan romlani kezdett. A férjem hajthatatlan volt, mondván, „égeti a zsebét a pénz”, sürgősen mennie kell a barátjához, és segítenie kell az üzlete beindításában.

Egy szép nagy összegről volt szó, amit elkölthettünk volna egy tengerparti lakás vásárlására, de a férjem nemet mondott.

• ,,Ez az én pénzem, még válás esetén sem osztható fel, mert örökségként kaptam.” Akkor hangzott el először a szájából a „válás” szó.

Valaki felvilágosította a férjemet, hogy ha most vennénk egy lakást, akkor válás esetén azt fele-fele arányban kellene megosztani a férj és a feleség között, márpedig ő ezt nagyon nem akarta. Viszont nagyon is segíteni akart a barátja kétes üzletében. Egyszer azt mondta nekem:

• ,,Te szándékosan akarsz rávenni a lakásvásárlásra, hogy válás után minél többet bőrt lehúzhass rólam.” Így a „válás” szó az egyik leggyakrabban elhangzó szó lett a házassági beszélgetéseinkben.

Minden nap veszekedtünk, egy hónap múlva pedig már egyáltalán nem beszéltünk egymással. Visszaköltöztem a régi lakásunkba, de előtte ki kellett költöztetnem az ott lakó albérlőket. Azt gondoltam, hogy a férjem visszajön hozzám, vagy legalább megkér, hogy menjek vissza hozzá. De tévedtem. A fővárosban maradva egy nagy lakásban és hatalmas pénzösszeggel. Egyszerűen elszabadult.

Ismerősöktől megtudtam, hogy két hónappal azután, hogy elmentem, a férjecském egy fiatal nőt hozott haza. Én magam adtam be a válókeresetet, a drága jó férjem pedig nem is gondolt arra, hogy ellenálljon. A lakást, amiben laktam, nagylelkűen rám hagyta, ő maga pedig tovább bulizott és herdálta a vagyonát.

Eleinte dühös voltam. Idegesített a gondolat, hogy mi, akik tűzön-vízen átmentünk, hirtelen teljesen idegenek lettünk egymásnak, csak meg kellett jelenni az életében annak a fránya pénznek. Pedig még akkor is minden rendben volt, amikor teljesen nélkülöznünk kellett.

Három év telt el azóta, hogy az exem milliomos lett, én már szinte nem is követem az életét, a saját dolgaimmal foglalkozom. A lányomtól tudtam meg, hogy az üzlet, amibe az apja befektetett, csődbe ment, ahogy én azt gondoltam, mert a férjem talán jó mérnök, de rossz üzletember. Az exem eladta a fővárosi lakást, és most egy szerény garzonban lakik, és valahol egy gyárban dolgozik, ugyanúgy mérnökként.

Úgy gondolom, hogy abból az örökségből, amit kapott, még így is maradt pénze, valószínűleg annak a kamataiból éli a szánalmas kis életét.

Néhány napja felhívott a fiam, és közölte, hogy az apja kórházban van. Rajtam kívül senki sem tudja meglátogatni, csak a lányom. Ezért a fiamon keresztül kérte, hogy legyek vele, de én természetesen elutasítottam. Sajnos idegenek lettünk egymásnak, és nem sikerült együtt maradnunk „jóban-rosszban”.

Megbántam, hogy elutasítottam? Egyáltalán nem! Csak a gyerekeket sajnálom, mert az apjuk egy szerencsétlen alak. Én időben elmentem tőle. A volt férjem ostoba kisfiúnak bizonyult, amiért most teljes mértékben megfizet.

Kaptam-e valamit a pénzéből? Semmit. Még jó, hogy nem tart igényt a régen közösen szerzett vagyonra.

És itt jön a kérdés: van-e értelme időskorban bízni azokban, akik közel vannak hozzánk? Férjekben, gyerekekben, rokonokban? Szerintem nincs.

És azt is megértem, hogy az én történetem persze nem tipikus. De itt nem az a lényeg, hogy a férjemre rászakadt a gazdagság, hanem az, hogy pénzért cserbenhagyott. Ez az, ami idegesít. És persze a tanári nyugdíj összege…

—-

K.A.A. megjegyzése:

Mindig csak magadra támaszkodhatsz. A közeli emberek elhagyhatnak, meghalhatnak, elköltözhetnek. Csak magadra számíthatsz.

—-