Azoknál a 30 feletti nőknél, akik több mint 3 éve élnek férfi nélkül, kialakul két kellemetlen szokás, amely elveszi az esélyt a normális párkapcsolatra. Egyszer a barátnőm – aki okos, ápolt és lenyűgöző stílusérzéke van – mondott egy mondatot, ami megdöbbentett:
„Tudod, jó nekem egyedül. Megszoktam. Egy férfi a házban – az már felesleges.”
46 éves. Három felnőtt gyereke van, sikeres karrierje, otthonos lakása és tucatnyi hobbija. Olyan magabiztossággal tanulta meg irányítani az életét, hogy már a puszta gondolat is, hogy valakivel újra megossza az életterét, ostobaságnak tűnt számára.
És mindemellett – igen, hisz a szerelemben. Romantikus filmeket néz, együttérez a barátnőivel, ha nekik valami nem jön össze. De ami őt illeti… azt mondja, megszokta. Megszokta, hogy egyedül van. És ez már nem a szabadságról szól. Ez a magányról szól, ami díszes csomagolás mögé bújik.
És ahogy a tapasztalat mutatja – nincs ezzel egyedül. Az elmúlt pár évben legalább öt olyan 30 feletti nőt figyeltem meg a közvetlen környezetemben, akik őszintén vágytak a szerelemre, keresték a kapcsolatot, elkezdtek ismerkedni férfiakkal. De a vége mindig ugyanaz lett: a kapcsolat nem működött, a partner érdeklődése alábbhagyott, a randevúk elmaradtak. És ha jobban megnézzük, szinte mindegyiküknél ugyanazok a beidegződések és viselkedési minták köszöntek vissza.
Az önállóság jó dolog, de van egy kis bökkenő.
Amikor egy nő egyedül marad – legyen szó válásról, a házastárs haláláról vagy tudatos döntésről –, kezdetben elveszettnek érzi magát. Az első hónapok kínzóan nehezek lehetnek: fájdalom, tanácstalanság, félelem a jövőtől. Hogyan fizessem be a számlákat, hogyan oldjam meg a háztartási gondokat, kihez forduljak segítségért?
De telik az idő, és a nő elkezd boldogulni. Megtalálja a módját, hogyan szervezze meg a mindennapokat, hogyan ossza be a jövedelmét, hogyan töltse ki a napjait munkával, barátnőkkel, könyvekkel, utazásokkal. Önállóvá válik. Függetlenné. Erőssé. Sőt, büszke is magára: „Megcsináltam.” És ez valóban tiszteletre méltó.
Ám itt a probléma: ezzel az erővel együtt gyakran megjelenik a távolságtartás láthatatlan páncélja is. Annyira jól megtanult egyedül élni, hogy az életében egyszerűen nem marad hely egy másik ember számára. Nem azért, mert gonosz vagy cinikus lenne. Hanem azért, mert minden napja be van táblázva, minden tárgynak megvan a maga helye, és bármilyen külső beavatkozást a törékeny egyensúly fenyegetésének érez.
Az első szokás
Ez ártatlanul kezdődik. Például már nem tud elaludni valakivel egy ágyban – zavarja a másik légzése, mozgása, illata. Idegesítik a zajok, ha nem az ő tévéműsora megy. Bosszantja, ha valaki nem úgy hajtogatja a törölközőt, vagy szerinte rosszul főzi a kávét.
Ő ezt nem tartja hisztinek. Őszintén hiszi: „Én tudom, hogy a legjobb nekem.” De éppen ezért minden új ember irritáció forrásává válik, mert felborítja az évek alatt kialakult rituálékat.
A férfi felveti: „Mi lenne, ha lemennénk a hétvégén vidékre?” Neki viszont inkább otthon lenne kedve maradni – mert ott a megszokott bögréje, a kádja, a könyvei az éjjeliszekrényen. Még egy szimpla mozizás ötlete is terhesnek tűnhet számára: „És ha nem tetszik? És ha zajos? És ha drága?”
És a legfontosabb: már nem tud kompromisszumot kötni, mert régóta nem gyakorolta ezt a művészetet. Hiszen eddig nem volt kivel. Így most számára minden egyfajta ultimátumnak tűnik, nem pedig lehetőségnek valami új élmény vagy szokás megszerzésére.
A második szokás
Külsőleg nyitottnak tűnik. Lehet vidám, ápolt, még flörtölhet is. Randikra jár. Érdeklődik. Azt mondja, szerelmet akar. De amint a férfi tesz egy lépést felé, azonnal bekapcsol nála az érzelmi takarékos üzemmód.
Nem mondja el, mije fáj. Nem osztja meg, hogy fáradt. Nem kér segítséget. Mert belül ott motoszkál a meggyőződés: „Egyedül kell boldogulnom. Engem senki nem fog megmenteni. A gyengeség pedig veszélyes.”
A férfi figyelmet és melegséget ad neki, próbál gondoskodni róla – ő pedig vagy legyint, vagy ironizál, vagy hallgat. Ha ajándékot kap, tartózkodóan néz. Ha bókolnak neki, témát vált. Pár hét múlva pedig a férfiban kialakul az az érzés, hogy ő itt felesleges. Hogy nem látják szívesen.
Pedig egy férfi azt akarja érezni, hogy szükség van rá. Ilyen a természete. Ha olyan nő van mellette, aki mindent megold maga, semmit nem kér, és nem engedi őt közel magához, akkor a férfi elveszíti az érdeklődését. Nem azért, mert gyenge, hanem mert nincs mibe beletennie az energiáját.
Miért olyan veszélyes ez?
Mert a nő észre sem veszi, hogyan zárkózik be. Azt hiszi: „Én ennyire erős vagyok.” De az erő lágyság nélkül nem szövetséget szül, hanem magányt.
A férfiak nem sorolják a panaszaikat: egyszerűen elmennek. Távolságtartóbbá válnak. Nem telefonálnak többé. Angolosan távoznak. A nő pedig ott ül értetlenül: „Megint nem jött össze. Na mindegy. Legalább szabad vagyok.”
Csakhogy ez a szabadság nem okoz örömet. Mert mélyen legbelül ott a vágyakozás egy meleg kéz után, az éjszakai konyhai beszélgetések után, az ölelések után, amelyekben fel lehet oldódni. De a megszokás, hogy mindezek nélkül éljen, már szinte automatikus. És ami még ijesztőbb: szinte nem is tudatosul.
Mit lehet ezzel kezdeni?
Az első lépés: beismerni. Ne vádold, ne ostorozd magad, egyszerűen csak lásd be, hogy nem vagy köteles a nap 24 órájában „Vaslady” lenni. Érző ember vagy. Lehetsz egyszerre erős és nyitott is.
A második lépés: elkezdeni gyakorolni a bizalmat. Nem kell rögtön az első jöttmentet a bizalmadba fogadni. De kezdheted kicsiben: engedd meg egy férfinak, hogy vigye a táskádat. Mondd ki, hogy „ez nekem nehéz”. Kérj segítséget, még akkor is, ha tudod, hogy egyedül is megbirkóznál vele.
Ez nem a gyengeségről szól. Hanem az őszinteségről. Mert a valódi közelség nem a tökéletes kapcsolatot jelenti. Hanem azt, amikor önmagad lehetsz, álarc nélkül.
Ha magadra ismertél, ne ítélkezz túl szigorúan önmagad felett. Ezek a szokások nem jelentenek végítéletet. Csupán védelmi mechanizmusok, amelyek egykor segítettek túlélni. De most… most már abban akadályoznak, hogy boldog légy.
Ezeket a szokásokat át lehet írni. Lépésről lépésre újra megtanulhatsz közel engedni magadhoz másokat. Nem azonnal. Nem kényszerből. Csak apránként. Mert egy kapcsolatban nem az számít, hány éves vagy. Hanem az, hogy kész vagy-e társsá válni. Igazinak, lágynak, nyitottnak és élőnek lenni.
És a férfi biztosan meg is fog érkezni. De nem azért, aki „mindent megoldj egyedül”, hanem azért, hogy azt mondd: „Erős vagyok. De melletted gyenge szeretnék lenni.”
Ha közel érzed magadhoz azt, amiről írtam, oszd meg a gondolataidat kommentben. Volt részed hasonló tapasztalatban? Észrevetted már, hogyan változik a viselkedésed és a hozzáállásod az évek során? Beszélgessünk erről őszintén.
