Úgy rémlik, egyszerűen csak ajándékba kapta az egyik játékos – és csak a mi 1990-es korosztályunknak volt ilyen labdája. Nagyon vigyáztunk rá, csak a hivatalos meccseken vettük elő. Rettenetesen féltünk, hogy fennakad valamilyen tüskén, szögen vagy hasonlón. Azt hiszem, végül valami ilyesmi is lett a sorsa, de azért sokáig bírta, és rengeteg élményt adott.
Kapus voltam, és mindig alig vártam a bemelegítést, hogy kapura lőjenek vele. Mekkora királyság volt: tegnap még az Euro 2004-en játszottak ezzel a labdával, ma meg már te véded!
A szövegben később sok profi panaszkodását olvashatod majd arról, hogy milyen rosszul szállt a labda, és milyen hirtelen váltott irányt, de engem jobban zavart a felülete. A kesztyűk alig tapadtak a csúszós labdához, a fogás (és nem az elütés) híveinek pedig nincs ennél rosszabb. Ráadásul kiszámíthatatlanul magasra pattant fel, ami szintén idegesítő volt.
Azt viszont imádtam, hogy végre el tudtam rúgni majdnem a pálya közepéig. Előtte a nehéz Select és Derbystar labdák alig szálltak el valameddig, gyakran a védőket kellett megkérnem, hogy végezzék el a kirúgást.
Közben viszont én is megnőttem, meg a labda is könnyebb lett – leírhatatlan érzés volt, hogy végre messzire ki tudtam rúgni.
Most pedig jöjjön a legváratlanabb rész. Számomra a Roteiro egyenlő Ricardóval, a portugál válogatott kapusával. Emlékszel, amikor az angolok elleni büntetőpárbajban kesztyű nélkül védte ki a döntő lövést? Menő volt, de valami más jobban lenyűgözött: tőle lestem el, hogy a labdát kézből nem a földre pattintva vagy bénán felfelé kell elrúgni, hanem kicsit oldalról.
Persze nem mindig jött össze, de mindenhatónak éreztem magam, amikor a megcsavart Roteiro átszállt az ellenfél térfelére, pontosan a támadó elé, a védők mögé. Más labdákkal ez nem ment, de ezzel simán.
Már több mint 20 év eltelt, de ez a gyerekkori emlék még mindig élénken él bennem.
Egyszóval a Roteiro a lehetőségek labdája volt. Amikor a kezedben tartottad, lehetőséget adott egy zseniális kirúgásra vagy passzra, de amikor a csatár lábán volt, simán benne volt, hogy átemel feletted vagy kicsúszik a kezeid között.
Ráadásul ez a „szürke démon” alig látszott a sötétben vagy gyenge világítás mellett. Ha létezik a gyártók részéről kapusellenes összeesküvés, akkor ez az ezüstszín telitalálat – tiszta szívatás.
Amúgy a labda leírása önmagában félelmetes volt, íme pár pont:
- A panelek összeillesztéséhez termikus ragasztást használtak. Varratok helyett szintaktikus hab biztosítja a vízállóságot.
- A panelek poliuretán és gumi keverékéből készültek, így a borítás nem kopik, és nem veszti el a fényét.
- A belső rész kiváló minőségű latexből készült az ideális pattanás érdekében.
- A legújabb kiegyensúlyozási módszernek köszönhetően a legkisebb mozdulatra is maximális pontossággal reagál.
- A focistáknak szuper-precíznek kell lenniük a lövéseknél és passzoknál, hogy eltalálják a célt.
A Roteirót sok mindenki gyűlölte! 2004-ben az újságírók imádták a kapusokat a Roteiróról faggatni, ők pedig örömmel mesélték el a tapasztalataikat.
„A Roteiro borítását direkt úgy alkották meg, hogy kicsússzon a kesztyűből. Ráadásul eltolt súlypontja van, amitől kiszámíthatatlanul száll. Hogy miért lett ilyen? Hogy több gól szülessen, vagyis hogy látványosabbak és gólgazdagabbak legyenek a meccsek.”
„Nem labda ez, hanem kínzóeszköz! Az edzéseken teljesen kikészített, amikor a fizika törvényeire fittyet hányva hirtelen bevágódott lefelé.”
„A Roteiro olyan volt, mint egy lufi. Már az Euro 2004-en rájöttem, mennyire alattomosak ezek a labdák, milyen könnyűek és kiszámíthatatlanok. Úgy tűnik, az egyik irányba tart, elindulsz rá, ő meg hirtelen irányt vált. Tudatosan úgy tartottam a kezem, hogy csak kiüssem, ne próbáljam megfogni. Pattanjon, amerre akar, csak a kapuba ne menjen be!
Ráadásul nemcsak a kapusoknak, hanem a mezőnyjátékosoknak is kényelmetlen volt. Gyakran megbotlottak benne. A gyors kényszerítők sokszor nem jöttek össze vele. Az Euro 2004-ről az is megmaradt, hogy a Roteiro miatt sokan még 30-40 méterről is hajlandóak voltak ellőni a labdát. Mindenki tisztában volt vele: minél messzebbről lövik el, annál kiszámíthatatlanabb lesz a röppályája.
Most pedig hallgassuk meg a mezőnyjátékosokat:
A spanyol Iván Helguera: „Nagyon meg kell küldeni. Olyan, mintha soha nem akarna berepülni a kapuba!”
A dán Jon Dahl Tomasson: „Egyáltalán nem tetszik. Rejtély, hogyan és hová száll. Egyszer erősen, másszor gyengén. Próbáld meg kiszámítani a lövés erejét!”
A görög és későbbi Eb-győztes Vaszílosz Cártasz: „A labda mintha hozzáragadna a levegőhöz, számítsatok sok potyagólra.”
Artyom Rebrov egy elektromos autóhoz hasonlítja a Roteirót, és részletes elemzést ad róla:
„Mondhatni a profi pályafutásomat a Roteiróval kezdtem. Még az első benyomásokra is emlékszem: a kezembe vettem, olyan könnyű volt és kellemes. Csakhogy amikor a focisták elkezdték bombázni vele a kaput, rögtön rájöttem: ez valami teljesen új.
Eszembe jutott egy jó hasonlat: én Audival járok, a feleségemnek meg elektromos autója van. Az én autómat jól érzem, az övé viszont olyan, mint egy játék. Valahogy túl könnyű, benne ülsz, de nem érzed át teljesen az autót.
Pontosan ilyen volt ez is: ott voltak a valódi labdák, aztán megjelent ez a kiszámíthatatlan repülő valami. Emlékszem, vagy a kapusedzőkkel, vagy egymás között beszéltük: ki kell várni a végéig, nem lehet előre bemozdulni rá. Száll a labda, tisztának tűnik az iránya, de akkor is várnod kell egy töredékmásodpercet, hátha bemozdul.
Különben nevetségesen jön ki a lépés: a kapus az egyik irányba vetődik, a labda meg a másikba. És senkinek nem magyarázod meg, hogy nem te őrültél meg, hanem csak hirtelen megváltozott a repülési iránya.
Egyébként volt ennek egy váratlan előnye is. Gyakran megesik, hogy egy sima labda száll, te már fejben megfogtad, és azon gondolkozol, hogyan indítsd a támadást. Ebből szoktak lenni a hatalmas bakik. A Roteiróval viszont nem tervezel előre semmit, az utolsó pillanatig koncentrálsz, egyáltalán nem lankad a figyelmed.
Ami a megfogási nehézségeket illeti, szerintem a dolog mélyebben gyökerezik: a kapusok eleve úgy álltak hozzá, hogy kiütik és nem megfogják, mert ilyen röppályák mellett lehetetlen volt elkapni.
Később jött a Jabulani nevezetű labda – az is kiszámíthatatlanul szállt, de azért mégis egy határozottabb labda volt. Fogtam mindkettőt, és éreztem a különbséget. Az egyik egy műanyag pehely volt, a másik meg egy valódi, érthetőbb labda. Azzal sokkal kényelmesebb volt. Ezért úgy gondolom, hogy a Roteiro sokkal rosszabb.
Mellesleg megvan a gyűjteményemben az összes vb- és Eb-labda a Jabulani óta. Ha valaki tud szerezni vagy eladna egy eredeti Roteirót, írjon!”
Emlékeztek erre a labdára? Esetleg fociztatok is vele? Nektek milyen történeteitek vagy emlékeitek vannak a Roteiróról? Írjátok meg kommentben!
