Aztán reggel kezdődött minden elölről: a fagyban sorban állás tejért, irány a gyár, majd haza a lábasok és a házi feladatok közé. És ami a legmeglepőbb: mintha mindig lett volna ereje. Nem panaszkodott, nem esett össze a kimerültségtől, nem mondogatta, hogy „kiégtem”. Most meg mi, a lányaik és unokáik, egy sokkal kényelmesebb világban élünk, mégis annyira elfáradunk, hogy egy sima teendőlistától is elsötétül előttünk a világ.
Hogy történhetett ez? Miért nem égtek ki a nők régen a fáradtságtól, miközben mi – pedig látszólag semmivel sem vagyunk rosszabbak náluk – egyre gyakrabban érezzük magunkat kifacsart citromnak? Járjunk utána!
1. Az akkori fáradtság testi volt. A mostani lelki
Régen a nők a nehéz fizikai munkától fáradtak el: szatyrokat cipeltek, padlót súroltak, sorban álltak, fasírtot sütöttek. Ez a test fáradtsága volt, nem a léleké. A testnek pedig, furcsa módon, elég az alvás, egy forró fürdő és némi normális étel – és máris újjászületik. Elfáradtál, lefeküdtél, kipihented magad. A nőknek akkoriban nem volt idejük „agyalni” a fáradtságukon, a tettek ritmusában éltek, nem a gondolatok áramlásában.
Ma minden másképp van. A túlzott felelősségvállalástól, az információs zajtól, az elvárások túlterhelésétől fáradunk el – legyenek azok a sajátjaink vagy másokéi. Lefekszünk aludni, de az agyunk tovább kattog: „Nem végeztem”, „Megint nem vagyok elég jó”, „Mi van, ha mindent rosszul csinálok?”. Ezt a fáradtságot nem lehet egy csésze kávéval vagy forró fürdővel elűzni. Ez a fáradtság belül lakik – a gondolatokban, a szorongásban, a bűntudatban.
És még valami: régen senki sem kérdezte meg a nőtől, hogy érzi magát. És ő sem kérdezte magát. Ma viszont mintha kötelező lenne boldognak, sikeresnek, elégedettnek és ápoltnak lennünk. Ez a nyomás, az állandó önvizsgálat és a „norma” utáni örökös hajsza jobban kimerít, mint bármilyen műszak a gép mellett.
2. A nők régen nem cipeltek ennyi döntéshelyzetet
Régen a nők választási lehetőségei egyszerűek és kiszámíthatóak voltak: iskola, munka, család. Szinte mindent előre meghatároztak. Ruhát abból választottak, amit sikerült beszerezni. Karrier a kirendelés szerint. Férj az ismerősök köréből, ritkábban szerelemből. Az élet a kijelölt vágányon haladt. Igen, nem mindig volt igazságos. Igen, nem mindig volt örömteli. De kiszámítható volt. Ez pedig energiát spórol.
A mai nő a totális választási lehetőségek korában él. Karrier vagy gyerek? Utazni menjünk vagy a jelzálogba forgassuk a pénzt? És persze vegyünk fiatalító szérumot, szakítsunk időt a jógára, és ne feledkezzünk meg az érzelmi intelligenciáról sem. Minden nap választunk – ezer lehetőség közül. Minden egyes döntés, még a legapróbb is, erőfeszítés. Döntés, összehasonlítás, félelem a „hibázástól”. És mindez elszívja az erőt.
A választás csodálatos dolog. Ez a szabadság. De a szabadság felelősség is. És amikor 50 éves vagy, és elfáradtál az élettől, néha csak arra vágysz, hogy valaki azt mondja: „Minden rendben, már eleget tettél”. Ilyenkor tudsz csak igazán fellélegezni.
3. Az akkori nő a valóságban élt. Mi az összehasonlításban
A régi nőnek nem volt közösségi médiája. Nem látta naponta tízszer más konyháját, más férjét virágcsokorral, más tökéletes alakját. Az ő világa az udvar volt, a barátnő a lépcsőházból, a kolléganő a szomszéd gép mellől. És igen, volt irigység és pletyka. De nem volt ez a mindennapos bombázás mások sikerével és „tökéletességével”.
Ma a végtelen összehasonlítás világában élünk. Legyen szó közösségi oldalakról – minden nap látunk valakit, aki jobban néz ki, szebbeket eszik, gyakrabban utazik, „önfejlesztéssel” foglalkozik, és közben persze nem fárad el. Mi meg nézzük, és a lelkünk mélyén szégyelljük a fáradtságunkat. Azt gondoljuk: „Ha neki sikerült, akkor én lusta vagyok”. És ezzel még mélyebbre hajszoljuk magunkat.
Pedig a fáradtság nem gyengeség. Hanem jelzés. A test és a lélek azt suttogja: „Állj meg! Pihenj! Gondold át!”. De ahelyett, hogy meghallanánk ezt a jelet, hasonlítgatunk, bűntudatot érzünk – és még jobban elfáradunk.
4. Akkoriban jobban támaszkodtak egymásra
Régen a nők furcsa módon, közösségben éltek. Most mi vagyunk a „függetlenek”, az „önellátóak”, akkoriban viszont ott volt a barátnő a fal túloldalán, a szomszéd a harmadikról, a műszakváltó kolléga. Valaki vigyázott a gyerekre, valaki adott egy kis cukrot, valaki csak meghallgatta a panaszkodást – és máris könnyebb lett. Megvolt az összetartozás érzése, volt valamiféle közösség. Nem kellett mindent egyedül cipelni.
A modern világban szigetként élünk. A családok távol egymástól, a gyerekek chateken kommunikálnak, a barátnők félévente egyszer találkoznak, akkor is csak úgy, hogy „jó lenne már összefutni”. A segítség csak pénzért kapható, az érzelmeket befelé fojtjuk, a sírás a párnának jut. És ez a láthatatlan, de érezhető elszigeteltség jobban kifáraszt bármilyen kötelességnél. Nem a fizikai terheléstől esel össze, hanem attól az érzéstől, hogy senki sem kap el, ha megbotlasz.
És ez nem mindig az emberek hibája. Egyszerűen így rendeztük be a felnőtt életünket – kényelmesre, modernre, autonómra. Aztán csodálkozunk: miért vagyok ilyen fáradt? Azért, mert a nő ereje megsokszorozódik, ha van kivel megosztania azt. De ha mindent egyedül, egyedül, egyedül csinálsz… Előbb-utóbb lemerül az elem.
5. Ők nem vártak maguktól boldogságot minden nap
Tudod, mi még a különbség? Régen a nő nem azzal a gondolattal élt, hogy minden napnak tele kell lennie értelemmel, örömmel és személyes fejlődéssel. Volt egy terve: munka, otthon, gyerekek. Ha a nap vis major nélkül telt el, és nem fájt a feje – az már nem volt rossz. Ha pedig főzött egy húslevest, felmosta a padlót és megnézte az esti mesét – az már felért egy ünneppel.
És mi a helyzet velünk? Ha elmúlt a nap, és „semmi hasznosat” nem csináltál, jön a bűntudat. Ha nem voltak heves érzelmek, akkor úgy érzed, valahogy „nem élsz igazán”. Mi magunk akasztottuk a nyakunkba a boldogság, az ihlet és az elégedettség elvárását, mintha ezek napi kötelességek lennének a fogmosás mellett. És amikor nem sikerül – jön a csalódás, a szorongás és… igen, az a bizonyos fáradtság.
A nők akkoriban nem foglalkoztak önmarcangolással. Néha ez persze rossz. De néha életmentő. Mert amint elkezdesz mindent elemezni – az érzésektől a célokig –, magára az életre már nem marad energiád. Talán néha nem is kellene? Csak élni. Levest főzni. Kinézni az ablakon. Lenni. Jelentések és hangulatjelentések nélkül.
6. Akkoriban nem létezett a „tökéletesnek kell lenned” parancs
Egy anyuka régen felvehette a kötényt a köntösre, szemöldökfestés nélkül, csavarókkal a hajában leugorhatott kenyérért – és senki nem szólt volna neki egy szót sem. Nem volt millió útmutató arról, hogyan „kell kinézni”, „hogyan kell táplálkozni”, „hogyan kell nevelni”, „hogyan kell gondolkodni”. Igen, megvoltak a maguk keretei és túlzásai, de ez az őrült perfekcionizmus, ami most ránk nehezedik, nem létezett.
És mi? Mi „kötelesek vagyunk”. Szépnek lenni, de természetesnek. Sikeresnek, de nem beképzeltnek. Erősnek, de nőiesnek. Nem szabad elfáradni, de gondoskodni kell magunkról. Nem szabad panaszkodni, de nem szabad „igáslónak” sem lenni. Ez a kettősség felemészt. Nem a tettekkel merítjük ki magunkat, hanem az elvárásokkal. A belső kritikáinkkal. És azzal az örökös érzéssel, hogy „megint valamit rosszul csináltam”.
Régen senki sem mondta: „Szeresd magad”. És talán pont ezért éltek a nők egyszerűbben. Nem azért, mert könnyebb volt, hanem mert nem kergettek egy elérhetetlen ideált. Nem volt szükség arra, hogy „istennők” legyenek. Elég volt nőnek lenni. Igazinak. A gyengeségeikkel, a fáradt kezeikkel, az egyszerű örömeikkel együtt. És ebben rejlett az erejük.
7. Nem voltak „felesleges” elvárásaik az élettel szemben
Régen a nők nem a csillogó ígéretek világában éltek. Senki sem mesélte be nekik, hogy 40 éves korukra lesz egy házuk a tengernél, boldog családjuk, karrierjük, énidejük, és évente háromszor utaznak Spanyolországba. Nem árasztották el őket olyan idézetekkel, hogy „a legjobbat érdemled”, és nem tanították őket „vizualizálni az álmaikat”. Egyszerűen azt élték, ami volt. És tudtak értelmet találni benne – még a szürke hétköznapokban, az egyszerű tennivalókban, a gyári munkában vagy a konyhában is.
Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak vágyaik vagy álmaik. Voltak. De ezek a vágyak nem váltak az állandó feszültség és az önmagukkal való elégedetlenség forrásává. Nem kergetőztek körbe-körbe a fejükben, nem suttogták, hogy: „nem vagy elég”, „lemaradtál”, „másoknak már sikerült”. A belső kritikusuk nem volt olyan mohó, mint a miénk. Inkább szigorú volt, de visszafogott – nem kergette őket őrületbe, nem égette fel őket belülről.
A mai nő a bőség korában él – információ, tanácsok, célok, „lehetőségek” bőségében. És ezzel együtt a totális szorongás korában, ha valamit nem győz, nem tud vagy nem akar. Talán érdemes lenne visszaszerezni a régi élet egyszerűségét: túlzott elvárások nélkül élni. A pillanatban lenni. Nem a képnek örülni, hanem az érzéseknek. Nem az ideálnak, hanem a valódi önmagunknak.
8. Nem őrlődtek a „milyennek kell lenni” és a „mit kell érezni” között
A modern nő szinte állandóan egyensúlyoz a szerepek között. Legyen kedves, de ne hagyja, hogy a fejére nőjenek. Legyen ápolt, de ne töltsön ezzel sok időt. Legyen jó anya, feleség, barátnő, kolléga – és közben ne veszítse el önmagát. És így megy az életen át, mintha kötéltáncot járna – örökké attól félve, hogy megbotlik. Belül pedig ott a fáradtság. Nem a tennivalóktól, hanem ettől a véget nem érő belső küzdelemtől.
Régen a nők nem tették fel maguknak a kérdést: „De valójában mit is érzek ezzel kapcsolatban?” Egyszerűen nem értek rá erre. Volt ebben egyfajta pszichológiai stabilitás. Nem éltek meghasonulva. Megtették, amit kellett. Az érzelmeket pedig megbeszélték a barátnőjükkel a konyhában. Vagy némán átélték, miközben kézzel mosták a ruhát a lavórban. És ebben, bármilyen furcsa is, volt valamiféle rend.
Nem kell lemondanunk az érzékenységünkről. Hiszen ez ajándék. De talán abba kellene hagynunk, hogy bűntudatot érezzünk minden egyes választásunkért. Hogy szétszakítsuk magunkat a „kell” és az „akarom” között. Az a nő, akiben belső tisztaság van, nem merül ki olyan gyorsan.
Gyakran hasonlítjuk magunkat azokhoz a nőkhöz – a múltból, a filmekből, az elbeszélésekből. Azt gondoljuk: „Bezzeg ők tudták…” De az igazság az, hogy nálunk is és náluk is volt fáradtság. Csak másmilyen. Ma más kihívásokkal, más ritmussal, más háttérzajjal szembesülünk. Erősek vagyunk, de nem kell megtörhetetlennek lennünk. Modernek vagyunk, de nem kell mindent kontrollálnunk.
Néha elég egyszerűen megállni. Megnézni, hol folyik el az energia. És megengedni magunknak, hogy élők legyünk, ne pedig tökéletesek. Nem hasonlítgatni, hanem gondoskodni. Nem hajszolni, hanem lassítani.
❓ És te mit gondolsz – miért fáradnak el ennyire a mai nők? Neked személy szerint mi segít a feltöltődésben, hogy ne hullj darabokra? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre.
