Büszke volt a lánya arany lótuszára, hiszen a szolgálók kitettek magukért. Ő maga is odafigyelt rá: „Ha majd felnősz, az arany lótuszod segít, hogy méltó férjet találj.”
Amikor Zenzen hatéves lett, apja elrendelte, hogy kezdjék el kötözni a lábát. Az anyja megsajnálta volna a kislányt, és nem húzta volna elég szorosra a kötést, ezért a feladatot a szolgálókra bízták. Ők szoros pólyákkal béklyózták meg a lábfejet, és kemény csizmák viselésére kényszerítették a lányt. Zenzen sírt a fájdalomtól, könyörgött, hogy vegyék le róla a béklyókat, de az anyja türelmesen vigasztalta: „Ha majd felnősz, az arany lótuszod segít, hogy méltó férjet találj.”
Az apák számára lányaik arany lótusza többet ért, mint egy csinos pofi. A házasságközvetítők nem a menyasszony szépsége vagy bőrhibái felől érdeklődtek; a lábfej mérete sokkal fontosabb volt. Hiszen, ha egy lány lábát gyermekkora óta elkötötték, az azt jelentette, hogy szülei gazdag és előkelő emberek, akiknek van elég pénzük ahhoz, hogy a lánynak még csak járnia se kelljen egyedül.
Csak az viselhette büszkén az arany lótusz nevet, akinek a lábfeje nem haladta meg a hét centimétert. Az ezüst lótusz tíz centiméter volt. De ha a hanyag szolgák vagy a lágyszívű anya megsajnálták a gyermeket, és lazán kötözték be a lábát, így a lábfej hossza meghaladta a tíz centimétert, akkor vaslótusznak nevezték, és a lány a sor végére került a menyasszonyok között. Ha az esküvő után a férj rájött, hogy felesége lába nem elég kicsi, akár fel is bonthatta a házasságot.
A lányok lábának elkötését 6-8 éves korukban kezdték. Ehhez egy öt centiméter széles és három méter hosszú, sűrű szövésű vásznat használtak: a lábujjakat a sarokhoz húzták és átkötötték. Ezután a lábfejet egy speciális cipőbe kényszerítették. A lánynak sokat kellett járnia, hogy a lábfej lótusz formájúra alakuljon. Hogy az anyák ne sajnálhassák meg lányaikat, a kötözést speciálisan képzett szolgálók végezték. A lótuszforma kialakítása 4-5 évig tartott.
„Ha a lábak nem lesznek elég kicsik, azt fogják beszélni ezekről a lányokról, hogy az anyjuk nem nevelte őket elég gondosan… Egyetlen tisztességes családból származó férfi sem vesz el nagylábú nőt… A nagylábú lány kénytelen durva fizikai munkát végezni.”
A lábkötés hagyománya évszázadokra nyúlik vissza. A legenda szerint először Li Jü császár (937–978) idején jelent meg. A császár kedvenc ágyasa, Jao Niang csodálatosan táncolt. Előadásokat tartott az uralkodónak egy padló fölé emelt színpadon. Tánc előtt bekötözte a lábát – ma azt mondanánk, balettcipő módjára. Tánc közben úgy tűnt, mintha a levegőben lebegne. Li Jü csodálata határtalan volt, és sok udvarhölgy utánozni kezdte a kegyencnőt. „A benne lévő virág szebb, mint a lótusz, a felhők között a hold mindig félhold alakú” – írták a költők Jao Niang lábáról. Az előkelő kínai nők pedig igyekeztek félhold alakúra formálni a lábfejüket.
Ezt a hagyományt a tudósok és orvosok is ellenezték. A lányok elkötött lába gyakran számos egészségügyi problémát okozott, sőt halálos kimenetelű esetek is előfordultak. Időről időre törvényeket hoztak az elkötés betiltására, de az „arany lótuszok” szépsége győzedelmeskedett a józan ész felett. Míg Han tartományban divat volt a kötözés, Mandzsúriában tiltották és elutasították. Hsziao Csuan özvegy császárné a szülők elrettentésére elrendelte, hogy vágják le a lábfejét azoknak, akiknek be van kötve. Sun-cse idején a bekötött lábú nő férje vagy rokona 80 botütést kapott, de száműzetésre vagy 3000 li pénzbírságra is ítélhették.
A kis lábak iránti rajongás, valamint a szépségükbe és különlegességükbe vetett hit azonban még a legszigorúbb törvényeket is felülmúlta.
Idővel az „arany lótusz” gyakorlata a középső, sőt az alsóbb rétegekben is elterjedt. A szülők igyekeztek legalább az egyik lányuk lábát bekötni, hiszen ez sokkal jobb esélyt biztosított a sikeres házasságra, amiből az egész család hasznot húzhatott. Ez egyáltalán nem volt olcsó mulatság, hiszen nem volt elég csupán bekötni a lábat.
Naponta gyógynövényes főzetekkel kellett lemosni, ápolni a bőrt és a körmöket, és nem minden család engedhette meg magának ezt a gondoskodást. És persze ez azt is jelentette, hogy a lány nem tudott úgy dolgozni, mint a család többi tagja.
Az ilyen csizmákat gonghszi-nek hívták.
A lábkötés még a 20. században is nagyon elterjedt volt. Kínában csak az 1920-as években jelent meg egy olyan lánygeneráció, amely már nem ismerte ezt a kegyetlen szokást. Ez azzal függött össze, hogy az ország nyitottabbá vált; a szülők már Európába küldték tanulni a lányaikat és fiaikat, így a hagyomány fokozatosan kikopott, mivel egészségtelennek, sőt károsnak ítélték.
