Az első alvás napnyugta után nagyjából két órával kezdődött, és körülbelül négy órán át tartott. Ezt egy 1-3 órás ébrenléti időszak követte, ami után hajnalig tartott a második alvás. A középkorban ezt nevezték „első” és „második” alvásnak (latinul „primus somnus” és „secundus somnus”). Korabeli régészeti leletek, naplók és gazdasági feljegyzések tanúsága szerint ez a szokás egész Európában elterjedt volt, a Brit-szigetektől egészen Bizáncig.
Éjszakai élet a sötétség leple alatt
Az első ébredés után, ami általában 23:00 és 01:00 óra között történt, a középkori ember nem tétlenkedett az ágyban. A történészek számos XIII-XIV. századi dokumentumot tártak fel, amelyek élénk éjszakai tevékenységekről számolnak be. Ebben az időszakban az emberek házimunkát végeztek, imádkoztak, elmélkedtek, beszélgettek a szomszédokkal, vagy akár vendégségbe is mentek. A kolostorokban ezt az időszakot a legösszeszedettebb imádságokra használták – úgy vélték, hogy ezekben az órákban a lélek a legfogékonyabb az isteni dolgokra.
Az alvások közötti időszakban az utcákon gyakran lehetett különböző ügyeket intéző emberekkel találkozni. Rouen városának 1356-os krónikái szerint a városlakók mintegy 25%-a rendszeresen használta ezt az időt szomszédlátogatásra vagy közös étkezésekre. Néhány városban még különleges „éjszakai pékségek” is működtek ezekben az órákban, hogy reggelre friss kenyérrel lássák el a lakosságot.
Orvosi nézőpont a kétfázisú alvásról
A középkori gyógyítók ezt a rendszert természetesnek és egészségesnek tartották. A X-XII. századi orvosi értekezések megemlítik, hogy az alvások közötti időszak ideális a gyermeknemzésre, mivel a szervezet mély nyugalmi állapotban van. Modern tudósok kutatásai megerősítik, hogy ebben az időszakban az emberi szervezetben aktívan termelődik a prolaktin – egy hormon, ami elősegíti a relaxációt.
A híres középkori orvos, Avicenna „Az orvostudomány kánonja” című művében egész fejezetet szentelt a kétfázisú alvásnak, azt állítva, hogy egy ilyen rendszer hozzájárul a jobb emésztéshez és a mélyebb pihenéshez. Megfigyelései szerint azok az emberek, akik kétfázisú alvást gyakoroltak, ritkábban szenvedtek álmatlanságtól és melankóliától. Az akkori kolostori kórházakban még különleges előírások is léteztek a betegek alvásrendjének megszervezésére, figyelembe véve a kétfázisú alvást.
Az éjszakai ébrenlét társadalmi jelentősége
A XII-XIV. századi városokban az éjszakai ébrenlét fontos társadalmi szerepet játszott. A városi krónikák szerint a középkori városlakók mintegy 30%-a rendszeresen használta ezt az időszakot társas érintkezésre. A kocsmák nyitva tarthattak ezekben az órákban, és néhány városban különleges éjszakai piacok is működtek. A XIII. századi párizsi városi őrség dokumentumaiban említést tesznek az „első” és „második” alvás közötti rendszeres járőrözésekről, amelyek során az őrök gyakran találtak polgárokat tűzhelyek melletti beszélgetésekre vagy közös étkezésekre összegyűlve.
Érdekes, hogy ezt az időszakot gyakran használták fontos közösségi kérdések megoldására is. Toulouse városának archívumában fennmaradtak feljegyzések arról, hogy a városi tanács néha éppen ezekben az éjszakai órákban ülésezett, különösen, ha sürgős döntéseket kellett hozni. Néhány céhben pedig hagyomány volt, hogy a mesterek közötti fontos tárgyalásokat éppen az alvások közötti időszakban folytatták le, mivel ezt tartották a legkedvezőbb időnek a megállapodások elérésére.
A kétfázisú alvás gazdasági célszerűsége
Gazdaságtörténészek kutatásai azt mutatják, hogy ez az alvási rend gazdaságilag indokolt volt. Olyan körülmények között, amikor a világítás drága volt (egy gyertya akár egy kézműves napi bérének 1/6-ába is kerülhetett), az ébrenlét természetes időszakainak kihasználása lehetővé tette az erőforrások hatékonyabb elosztását. A XIV. századi kolostori gazdaságok dokumentumai tanúsítják, hogy a ház körüli munkák mintegy 15-20%-át éppen az éjszakai ébrenlét időszakában végezték el.
Firenze XV. századi városi archívumaiban részletes számítások maradtak fenn arról a világítási költségmegtakarításról, amelyet azok a kézműves műhelyek értek el, amelyek az alvások közötti időszakot előkészítő munkákra használták. Ezen adatok szerint egy ilyen munkaszervezés lehetővé tette a világítási költségek 30-40%-os csökkentését a téli időszakban.
Az alvási szokások szezonális változásai
Az alvások közötti időszak hossza és ideje az évszaktól függően változott. Télen, amikor az éjszakák hosszabbak voltak, az ébrenléti periódus elérhette a 3-4 órát, míg nyáron 1-2 órára rövidült. A XV. századi mezőgazdasági naptárak részletes ajánlásokat tartalmaznak az alvásrend módosítására az évszaktól és a mezőgazdasági munkáktól függően.
Különösen érdekesek az északi régiók kolostorainak feljegyzései, ahol a téli éjszakák rendkívül hosszúak voltak. Ott az alvások közötti időszak akár 5 órát is elérhetett, és a szerzetesek ezt az időt könyvmásolásra és különböző gazdasági munkákra használták. Nyáron ezzel szemben a második alvás gyakran minimálisra csökkent, vagy a rövid éjszaka miatt teljesen elmaradt.
Hatás az alkotó- és intellektuális tevékenységre
A középkori értelmiségiek nagyra értékelték az alvások közötti időszakot, mint a különleges szellemi tisztaság idejét. Kolostori könyvtárakban fennmaradtak tanúbizonyságok arról, hogy sok fontos kézirat éppen ezekben az órákban készült. A híres XIII. századi teológus, Aquinói Szent Tamás azt írta, hogy legfontosabb teológiai felismerései közül néhányat éppen az éjszakai ébrenlét során kapott. A statisztikák azt mutatják, hogy az akkori kolostori kéziratok mintegy 40%-a tartalmazott utalásokat arra, hogy éjszakai órákban dolgoztak rajtuk.
Oxford és Párizs egyetemi archívumaiban fennmaradtak bizonyítékok arról, hogy a diákok és oktatók gyakran használták az alvások közötti időt tanulásra és vitákra. Úgy vélték, hogy ezekben az órákban az értelem különösen fogékony a bonyolult filozófiai koncepciókra.
A hagyomány fokozatos eltűnése
A XVI-XVII. században a hatékonyabb világítás megjelenésével és a társadalmi-gazdasági körülmények változásával a kétfázisú alvás gyakorlata fokozatosan eltűnt. Történelmi kutatások szerint 1650-re a nagy európai városokban a lakosságnak már csak mintegy 20%-a tartotta magát a hagyományos alvási rendhez, a XVIII. század elejére pedig ez a gyakorlat szinte teljesen eltűnt a városi lakosság köréből, bár vidéken tovább fennmaradt.
Érdekes nyomon követni, hogyan tükröződött ez a változás az akkori irodalomban. Míg a XIV-XV. századi kéziratokban állandóan említik az „első” és „második” alvást mint mindennapos dolgot, addig a XVII. század végére ezek a kifejezések egyre ritkábban fordulnak elő, a XVIII. századi művekben pedig már csak régies kifejezésként vagy a falusi élet leírásakor találkozhatsz velük.
A kétfázisú alvás kulturális öröksége
Ennek a hagyománynak a visszhangjai számos európai nyelvben és kulturális gyakorlatban megmaradtak. A régi francia nyelvben több mint 20 különböző kifejezés létezett az első és második alvás közötti cselekvések leírására. Néhányuk napjainkig fennmaradt szólások és közmondások formájában. A középkori házak építészetében gyakran külön helyiségeket alakítottak ki az éjszakai ébrenlétre, úgynevezett „éjszakai termeket”, amelyeket régészek a XIII-XIV. századi városok ásatásai során találnak.
Kutatások azt mutatják, hogy Európa néhány elszigetelt vidéki közösségében a kétfázisú alvás elemei egészen a XX. század elejéig fennmaradtak. A XIX. századi néprajzkutatók hasonló gyakorlatokat írtak le Skócia és Skandinávia távoli falvaiban, ahol ezek szorosan kapcsolódtak a helyi hagyományokhoz és hiedelmekhez.
