Grecsko marsall egy különös gépezetet szemlél meg – egy masszív, nyolckerekű szörnyeteget, hermetikusan zárt fülkével. A mérnökök idegesek. A „gyermekük” hihetetlen dologra képes: behajtani egy munkagödörbe, beásni magát a föld alá, és egy atomcsapástól védett, mozgó parancsnoki központtá alakulni.
Grecsko a fejét csóválja: „Túl drága. Túl kiforratlan.” A projektet egy egész évtizedre jegelik.
Ám a „Sztrela” (Nyíl) – így nevezték a fejlesztést – története ezzel nem ért véget. Épp ellenkezőleg, csak most kezdődött igazán.
Amikor a parancsnokok belefáradtak a bujkálásba
Az 1950-es évek vége. A szuperhatalmak közötti feszültség eléri a kritikus pontot. Az amerikaiak tökéletesítik a felderítést, a szovjet katonai vezetés pedig felismeri: előbb-utóbb minden helyhez kötött bunkert felfedeznek. Ha pedig felfedezik, az első rakétacsapással meg is semmisítik.
Ekkor született meg a korát megelőző ötlet. Miért álcáznánk egy mozdulatlan objektumot, ha a parancsnokságot vándorlóvá is tehetjük? Találgassa csak az ellenség, hogy éppen hol található a csapatirányítási központ.
A műszaki leírás úgy hangzott, mint egy sci-fi: létrehozni egy járművet, amely a parancsnoki állományt bárhová eljuttatja, percek alatt beássa magát a földbe, biztosítja a törzs önálló működését, majd – összeszedi magát és új pozícióba vonul. És mindezt a nukleáris fenyegetettség árnyékában.
A mérnökök feltűrték az ingujjukat. Megkezdődött a munka azon a projekten, amely a szovjet hadiipar egyik legkülönlegesebb alkotásává vált.
Az első próbálkozás: miért kaszálták el a „Sztrela”-t
1965-re elkészült az első prototípus. A „Sztrela” impozáns látványt nyújtott, de Grecsko marsall mégsem volt elégedett.
Először is ott volt az ár. A jármű a szó szoros értelmében aranyárban volt – az előállítási költség az egekbe szökött. Másodszor, a fő attrakció nem működött megfelelően: az önbeásó mechanizmus vacakolt. A gép be tudott ugyan hajtani az előkészített gödörbe, de önerőből kijönni már csak nagy nehézségek árán tudott.
„Dolgozzák át!” – parancsolta a marsall. Ám a fejlesztés elhúzódott. A projektet a süllyesztőbe küldték, és tíz évre el is feledkeztek róla.
Aztán beköszöntöttek a hetvenes évek.
„Redut”: a legenda visszatérése
Az 1970-es évek új fenyegetést hoztak: a precíziós fegyvereket. A parancsnoki pontok megsemmisítése immár még egyszerűbbé vált. A szovjet hadvezetésnek eszébe jutott a félretett projekt. Az eltelt évtized alatt a technológia fejlődött, az alkatrészek olcsóbbak lettek, és új anyagok jelentek meg.
1978-ra megszületett a „Redut” – a „Sztrela” utódja. Ez már nem csupán koncepció volt, hanem egy valós harci egység.
A technikai szörnyeteg
Az alapokat a MAZ-543V alváz adta – ami még szovjet mércével mérve is ritkaságnak számított. Nyolc hajtott kerék, 8×8-as képlet, és egy V-elrendezésű, 12 hengeres, 525 lóerős D12A-525A dízelmotor. Ez az erőforrás képes volt országúton 60 km/h-ra gyorsítani a 39 tonnás monstrumot, igaz, cserébe 100 kilométerenként 80 liter gázolajat zabált fel.
A jármű hossza közel 11,5 méter volt. A 440 milliméteres hasmagasság lehetővé tette az akár egyméteres gázlókon való átkelést és a 30 fokos emelkedők leküzdését is. A mélyen barázdált, széles profilú abroncsok bármilyen talajon – a homoktól a felázott agyagig – biztosították a terepjáró képességet.
De a lényeg belül rejtőzött.
A bunker, amely a föld alatt lélegzik
A hermetikusan zárt fülke önálló parancsnoki ponttá alakult. A létfenntartó rendszereket a mai napig titkosítás védi. Csak annyit tudni, hogy odabent egy egész tisztcsoport dolgozhatott, rendelkezve minden szükséges kommunikációs és irányítási berendezéssel.
A „beásás” folyamata a következőképpen zajlott: egy speciális kísérő jármű kiásta a gödröt. A „Redut” behajtott, majd a tetejéig betemették földdel. Kívül csak a parancsnoki részleg kémlelőablakai és a vezetőfülke légcsatornája maradt szabadon – ez volt az egyetlen kapcsolat a felszínnel.
Kijutni azonban most már önállóan is ki tudott a gép. A mechanizmusok beindultak, az 525 lóerő felbőgött, és a páncélozott szörny lassan kimászott a föld alól, lerázva magáról a több tonnányi földet.
A vasvakond keserű sorsa
Az önbeásó parancsnokság ötlete zseniális volt, de nem hibátlan. A fő hátránya a földmunkagép-kísérettől való függés volt. A „Redut” nem tudta beásni magát, csak a kijutásra volt képes. Ez csökkentette a mobilitást, és folyamatos koordinációt igényelt a kiegészítő technikával.
Ennek ellenére a projektet rendszeresítették. A MAZ-543 és módosításai alapján több mint 60 különböző katonai felépítményt hoztak létre – a rakétakilövő állványoktól kezdve a mozgó laboratóriumokig.
A „Redut”-ot utoljára 1987-ben mutatták be a nyilvánosságnak. Utána a gép sokáig tétlenül állt. 1991-ben a Moszkva melletti Nyikolo-Urjupino faluba szállították, ahol haditechnikai múzeumot terveztek nyitni.
A „Redut” saját lábán tette meg az utat – ez volt a legenda utolsó menetelése.
Aztán pedig – csend. A különleges jármű a szabad ég alatt állt, rozsdásodott, pusztult. A múzeum végül nem nyílt meg. Senki nem törődött a vasszörnnyel, amelynek egykor a szovjet tábornokokat kellett volna megmentenie a nukleáris apokalipszistől.
Mi maradt a végére
A „Redut” története számos szovjet katonai projekt sorsát tükrözi. Grandiózus ötletek, mérnöki zsenialitás, lenyűgöző műszaki megoldások… és szomorú végkifejlet valahol a hátsó udvaron, az esőben és a hóban.
Ma már kevesen emlékeznek a gépekre, amelyek képesek voltak beásni magukat a földbe. Pedig a maga idejében ez valódi áttörésnek számított – kísérlet arra, hogy az ellenséget ne erővel, hanem ravaszsággal és mobilitással győzzék le.
A „Redut” sosem jutott el a frontra, nem mentett meg egyetlen életet sem, és egyetlen harci feladatot sem hajtott végre. Azt viszont bebizonyította, hogy a szovjet mérnökök tudtak unortodox módon gondolkodni, és olyan gépeket létrehozni, amelyeknek nem volt párja a világon.
Kár, hogy e gépek sorsa végül ugyanolyan zordnak bizonyult, mint a korszak, amely szülte őket.
