Tájékoztatásul: A „Le Mans-i 24 órás verseny” az egyik legrégebbi megbízhatósági autóverseny, amelyet először 1923-ban rendeztek meg Franciaországban. A versenyzők és a csapatok azért küzdenek, hogy 24 óra alatt a lehető legnagyobb távolságot tegyék meg. A Le Mans-i 24 órás verseny az autósport hármas koronájának része az Indianapolisi 500 mérföldes és a Forma-1-es Monacói Nagydíj mellett.
1955. június 11-én emberek ezrei gyűltek össze a Sarthe versenypálya mentén, a Mercedes, a Jaguar és a Ferrari közötti versengés izgalmában. Mindegyik csapat három autót indított. A Mercedes versenyzői a Mercedes 300SLR sportváltozatával álltak rajthoz.
A kitűzött időpontban a verseny elrajtolt. 1962-ig a Le Mans-i versenyzők a rajtnál nem az autójukban ültek, hanem egyenlő távolságra álltak tőlük, és a startpisztoly dörrenésére fejvesztve rohantak a kocsikhoz.
A szervezők így próbálták „kiegyenlíteni” a pilóták esélyeit a rajtnál. Mondanom sem kell, nem voltak ritkák azok az esetek, amikor a pilóták elgázolták egymást a start közben.
Tájékoztatásul: E szabály miatt kezdte a Porsche a gyújtáskapcsolót a bal oldalra szerelni, hogy a pilóta az egyik kezével indíthassa az autót, a másikkal pedig sebességbe tehesse. Ezzel 3-4 másodpercet spóroltak, ami 50 méteres előnyt jelentett.
A verseny tehát elindult, és az első két órában semmi különös nem történt. Minden úgy ment, mint a korábbi években. Még az is megszokott volt Le Mans-ban, hogy a pilóták megtagadták a boxkiállást. Mivel a 24 óra alatti boxkiállások száma összesen körülbelül 30, ezért néhány kört ki lehetett hagyni.
Mike Hawthorn, aki egy Jaguar D-Type volánja mögött ült, a vezetésért folyó harc hevében figyelmen kívül hagyta a mérnökei jelzéseit, akik a boxkiállásra hívták. A verseny lázában tovább száguldott teljes sebességgel.
Amikor Hawthorn egy körrel később újra feltűnt a láthatáron, nyilvánvalóvá vált, hogy a csapata utasításai ellenére ezúttal sem áll szándékában lassítani.
Azonban közvetlenül a boxutca bejárata előtt a pilóta mégis úgy döntött, hogy hallgat a mérnökeire, és hirtelen lefékezett. Innentől az események tragikus fordulatot vettek:
- A Jaguar D-Type pilótája, Mike Hawthorn élesen fékez és a boxutca felé kanyarodik.
- Az Austin-Healey pilótája, Lance Macklin, akit Hawthorn éppen megelőzött, hogy elkerülje az ütközést a Jaguarral, balra húzódik.
- Ebben a pillanatban balról, több mint 240 km/h sebességgel érkezik a Mercedes pilótája, Pierre Levegh.
- Levegh elkapja Macklin Austin-Healey-jét – és a Mercedes a levegőbe repül, majd teljes erővel a pálya melletti töltésbe csapódik.
- A darabokra hulló Mercedes a nézők tömegébe repül, mindenkit megölve, aki az útjába kerül.
- Ezzel egy időben tűz üt ki.
- A pályamunkások elkezdték oltani a tüzet, nem tudva, hogy a Mercedes 300SLR-ben használt magnézium vízzel érintkezve hidrogént szabadít fel, ami úgy ég, mint a rakéta-üzemanyag.
- A tűz azonnal több száz négyzetméteres területre terjedt ki, és két órán át szüntelenül tombolt.
Ennek a szörnyű balesetnek a következtében a helyszínen több mint 80 ember vesztette életét. Ez a hivatalos statisztika. A nem hivatalos adatok szerint, a helyi temetkezési vállalatoktól aznap több mint 200 koporsót rendeltek Le Mans-ból.
Megdöbbentő, hogy a katasztrófa és pilótájuk halála ellenére a Mercedes nem állította le a versenyt. Csak két órával később, az újságírók és – ahogy ma mondanánk – a közvélemény nyomására adtak utasítást a Mercedes főnökei a két megmaradt autónak, hogy hajtsanak a boxba.
A győztes pedig Mike Hawthorn lett, akivel az egész kezdődött, és váltótársa, Ivor Bueb a Jaguar csapatából.
Az 1955-ös Le Mans-i katasztrófa után fontos változások történtek az autóbiztonság terén: az első ülésekbe biztonsági öveket kezdtek szerelni, a nagyobb szilárdság érdekében javították a karosszéria szerkezetét, elválasztó korlátok jelentek meg a pályákon, betiltották a veszélyes anyagok, például a magnézium használatát, és szigorították a nézők védelmére vonatkozó szabályokat a versenyeken.
