A Panama-csatorna magasabban fekszik, mint az óceánok szintje. Ahhoz, hogy egy hajó itt áthaladhasson, zsiliprendszert és kamrákat kellett kiépíteni közöttük, amelyek liftekhez hasonlóan működnek.
Ezek a zsiliprendszerek felemelik az óceánokról érkező hajókat a csatorna fő részének szintjére, ami 26 méterrel a tengerszint felett van, majd a másik oldalon leengedik őket.
Ezt a bonyolult rendszert nem kísérleti jelleggel hozták létre, és nem is azért, hogy a komplex technológiák megvalósításával dicsekedjenek. A szokatlan megoldást a Panama-földszoros földrajzi adottságai tették szükségessé. Ha nem lennének a zsilipkapuk és a mesterséges víztározó, akkor a Panama-csatorna talán soha nem is létezne a térképünkön.
Mi volt a Panama-csatorna helyén régen?
Röviden, a Panama-földszoros egy része terült el itt. Ez a legszűkebb szárazföldi híd, amely összeköti Észak- és Dél-Amerikát, és a legkeskenyebb pontján 48 km széles volt.
De ez nem volt mindig így. Több tízmillió évvel ezelőtt a kontinenseket nem csupán egy széles tengerszoros választotta el, hanem egy valódi óceán. A kontinensek közeledésével, valamint több tektonikai lemez mozgásai és ütközései következtében új szárazföld emelkedett ki – ez Közép-Amerika (ahol Honduras és Nicaragua található).
Tizenkilencmillió évvel ezelőtt az óceán, amelyet mindkét oldalról nyomás ért, egy hatalmas tengerszorossá zsugorodott.
Tizenötmillió évvel ezelőtt a mai Panama-földszoros területén a tengerszoros vizéből kiemelkedtek a lemezek ütközésének következményei – vulkánok, amelyek szüntelenül lávát lövelltek ki. Ezek a tengerfenékről emelkedtek fel és szigeteket formáltak. A földszoros geológiailag főként vulkanikus kőzetekből épül fel, ami emlékeztet a „tüzes” eredetére.
A vulkánok szaporodtak és növekedtek, a lemezek kölcsönhatása pedig a tengerfenék egyes részeit hegyekké emelte. Kilencmillió kétszázezer évvel ezelőtt a számtalan keskeny tengerszoros a szárazfölddarabok között megtelt tengeri üledékkel és mindennel, ami a szigetekről lemosódott. Ez a folyamat hárommillió évvel ezelőtt fejeződött be: Amerika egyetlen, összefüggő szárazföldi híddá vált.
A pontos dátum körül viták vannak. Azonban a Csendes-óceán és a Karib-tenger fenekén található üledékek elemzése azt mutatta, hogy a vizeik 2,8 millió évvel ezelőtt megszűntek keveredni.
A szárazföldi állatok azonnal elkezdtek ide-oda vándorolni Amerikából Amerikába.
Egyes fajok számára ez kedvező volt: új élőhelyeket találtak. Például Dél-Amerikából sikeresen északabbra terjeszkedtek a tatuok, míg az észak-amerikai pumák délebbre találtak új otthont. Ez mentette meg őket, mert ma Észak-Amerikában a pumák száma jelentősen csökken.
Más fajok számára ez a kihalás végét jelentette: váratlanul új ragadozók jelentek meg, akiknek a vadászati módszerei és szokásai ismeretlenek és érthetetlenek voltak, így az állatok nem tudták, hogyan védekezzenek ellenük. Ilyenek voltak például a bájos, röpképtelen phorusrhacidák (más néven terror madarak) és számos dél-amerikai erszényes.
A tengeri élőlények viszont a földszoros két oldalán elszigetelődtek egymástól. A genetikai elemzések azt mutatták, hogy a Karib-tenger és a Csendes-óceán ősi puhatestűi 3,2 millió évvel ezelőtt megszűntették a géncserét, a plankton pedig 2,76 millió évvel ezelőtt. Ettől kezdve a Karib-tengerben és a Csendes-óceánban az élet különböző irányokban kezdett fejlődni.
A bonyolult kialakulási történet miatt, amely a tektonikai lemezek ütközésével, az azt követő vulkanizmussal és a szárazföld kiemelkedésével függ össze, a Panama-csatorna építésének helyszínén a domborzat a lehető legrosszabb volt – egy hegyvidéki terület.
De ez volt a legkeskenyebb szárazföldi szakasz, amelynek átszúrásával meg lehetett valósítani a vágyott, gyors és viszonylag kényelmes átjárást az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba. Ezért építkezni kellett.
A Panama-csatorna megépítése komoly erőfeszítéseket igényelt.
Az új földrajzi felfedezések és a kereskedelmi lehetőségek iránti szomj mániákus kitartással kerestette a legrövidebb tengeri útvonalat az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között. Mennyi hajót zúzott össze az északi-sarki jég! A Dél-Amerika és Antarktisz közötti útvonal ugyan járható volt, de rendkívül hosszú és a folyamatos viharok miatt, amelyek a fregattokat a sziklákra vetették, korántsem volt ideális.
Itt pedig mindössze körülbelül 50 kilométer, és máris ott a kapu a Csendes-óceánra az Atlanti-óceán közepén!
A Panama-csatorna megépítésének, sőt a terület feltérképezésének gondolata már a XVI. században felmerült. Azonban más idők voltak, és a spanyol király az égre mutatva azt mondta: „Az embernek nincs joga megváltoztatni azt, amit Odafönt elrendeltek!”.
A Panama-földszoroshoz sokáig óvatosan közelítettek, közben jogi kérdéseket tisztáztak. 1879-ben Franciaország kezdte meg elsőként a csatorna építését, ami 1888-ban teljes kudarcba fulladt. Igaz, a földmunkák egyharmada elkészült. De milyen áron!
A trópusi betegségek ezrével tizedelték a munkásokat, a távoli építkezés rossz híre elterjedt az Óvilágban, Párizsban pedig elképzelhetetlen méretű visszaélésekre derült fény, és egy országos méretű botrány robbant ki, amely „Panama-botrány” néven vált ismertté.
Később kiderült, hogy a francia terv egyáltalán nem volt a legoptimálisabb.
A javaslat az volt, hogy egy klasszikus értelemben vett „hagyományos” csatornát ássanak, amelyben a víz a tengerszinttel egy magasságban van. A hajók úgy közlekednének rajta, mint egy folyón. Ehhez azonban el kellett volna távolítani az összes hegyet az útvonalról, majd a medret is mélyíteni kellett volna a földben.
A Panama-csatorna építése 1904 és 1913 között zajlott. A teljes hossza 81,6 kilométer, a mélysége pedig 12 méter lett.
A megvalósult terv nem igényelte a hegyek és dombok teljes eltávolítását. Megelégedtek a „kőzet részleges kibányászásával”. A csatorna nagy, központi szakasza így körülbelül 26 méterrel a tengerszint felett található. Annak érdekében, hogy a víz ne folyjon le, egy hajóliftekből álló rendszert építettek ki:
- A hajó az öbölből egy szabályozott vízszintű kamrába jut, ahol felemelik a kívánt magasságba.
- Amikor a hajó eléri a Panama-csatorna túlsó végét, ott leengedik a másik óceán vízszintjére.
Az egész út körülbelül 4-5 „tiszta” órát vesz igénybe, de ehhez hozzá kell számítani a várakozási időt és a zsiliprendszer működéséből adódó egyéb fennakadásokat.
A működése a következő:
A csatorna megépítéséhez kilométereket ástak ki, de ez eltörpül amellett a földmennyiség mellett, amelyet a tengerszinten történő átkeléshez kellett volna eltávolítani.
A csatorna északi szakaszán, a Chagres folyó gáttal történő elzárásával létrehozták a korának legnagyobb mesterséges tavát – a Gatun-tavat (425 négyzetkilométer), amelyen ma a hajók az út nagy részét megteszik.
Később, 1937-ben a Chagres folyón feljebb építettek még egy gátat, és létrehozták az Alajuela-tavat, amelynek vízkészletét szintén felhasználják a vízszint szabályozására és a Panama-csatorna zsilipjeinek működtetésére.
A Panama-csatorna egy olyan hely, ahol a hajóknak szó szerint „hegynek fel” kell úszniuk. Bár az útban álló magaslatokat lecsökkentették, a természetet teljesen átalakítani nem sikerült. A 26 méteres szintkülönbség, amely egy komplex hidrotechnikai rendszer működését teszi szükségessé, emlékeztet a terület eredeti domborzatára.
