Számtalan legenda fűződik hozzá: Japánban hitték, hogy a mozgása földrengést idézhet elő, az orosz földeken azt mondták, hogy a vízi szellem rajta lovagol, és manapság is akadnak, akik állítják, hogy még egy felnőtt embert is képes a víz alá rántani. De mi ebből igaz, és mi a mese? Nézzük meg.
Mik azok a harcsák?
A harcsák ősi halfélék csoportja, melyek már mintegy 80 millió éve léteznek. A kréta időszak végén csaknem az egész világon elterjedtek, Ausztráliát kivéve, ahol feltehetően később, tengeri őseiken keresztül jelentek meg. Ma körülbelül 1200 harcsaféle ismert, és a változatosságuk elképesztő: az apró akváriumi harcsácskáktól a 300 kilós óriásokig.
A harcsák többsége édesvízi ragadozó, de akadnak köztük élősködők is. Például az Amazonas vidéki folyókban él a vandellia nevű kis harcsa, becenevén a „brazil vámpír”. Ez az apró hal (legfeljebb 15 cm hosszú) más halak kopoltyújába úszik, kiterjeszti tüskés úszóit, és az áldozata vérével táplálkozik. A tengeri formák között pedig mérgező, angolnafarokú harcsák is vannak: hát- és mellúszóik tüskés sugarai méregmirigyekhez kapcsolódnak, és nagyon fájdalmas sebet okozhatnak.
Jó hír, hogy a mi folyóinkban leggyakrabban két harcsafaj fordul elő: a törpeharcsa és a közönséges (európai) harcsa. Az emberre nem veszélyesek, bár mindenfélét beszélnek róluk. 🙂
Angolnafarokú harcsák és a vandellia (kandiru).
Vadászstratégiák
A harcsák a lesből támadás mesterei. A látásuk gyenge, ezt azonban más érzékeik bőven ellensúlyozzák:
- Szaglás – a harcsák a legapróbb szagnyomokat is érzik, beleértve más halak vérének vagy nyálkájának nyomát. Nem csupán a zsákmány jelenlétét, hanem a fajt, sőt még a fizikai állapotát is meg tudják határozni.
- Oldalvonal – ez a szerv segít érzékelni a víz rezgéseit. Képesek egy halat a hidrodinamikai nyoma alapján még akár 10 másodperccel az elúszása után is észlelni.
- Hallás – a Weber-féle készüléknek (a hangot erősítő csontocskák rendszerének) köszönhetően a harcsák a nagyon gyenge zajokat is hallják, például egy sebesült hal mozgását.
- Ízérzékelés – a harcsáknak több mint 100 000 ízreceptoruk van, amelyek az egész testükön, a bajuszaikon is megtalálhatók. Ez segít nekik táplálékot találni a zavaros vízben.
Táplálkozás és viselkedés
A harcsák ragadozók, de változatos az étrendjük. Halat, békát, rákot, puhatestűeket esznek, olykor még dögöt is. A nagyobb példányok rátámadhatnak vízimadarakra vagy a vízbe került kisebb emlősökre. Az azonban, hogy a harcsák emberekre vadásznának, erősen túlzó — ennek nincs hiteles, dokumentált bizonyítéka.
Főként éjjel vadásznak, nappal pedig gödrökben, uszadékfák között vagy alámosott gyökerek alatt rejtőznek. Néha trükköznek is: például nyitott szájjal fekszenek a sekély vízben, és örvényt keltenek, ami beszippantja az apró halakat, vagy a bajuszukat mozgatják, mintha giliszta volna.
Méret és hosszú élet
A közönséges harcsa igazán hosszú életű. Néhány egyed megéri a 80 évet, kivételes esetben akár a 100-at is. A méreteik lenyűgözőek: történeti források szerint a 19. században a Dnyeperben fogtak 300 kilogrammnál nehezebb harcsákat is. Magyarországon a Magyar Horgászban közölt eddigi magyar horgászrekord szerint 113 kilogramm és 230 cm a legnagyobb harcsa, melyet 2010. május 10-én a Töröcskei-tóból fogtak.
Ma már ritkák az óriásharcsák. A mai rekorder példányok legfeljebb 2,5 méter hosszúak és 150 kilogramm tömegűek.
Európán kívül azonban vannak még nagyobbra növő fajok is. Ilyen például a Mekong folyóban élő óriás schilb-harcsa, amely akár 3 méteresre és 300 kilogrammosra is megnőhet. Hosszú életűnek viszont nem mondható — ekkora méretet mindössze körülbelül 10 év alatt ér el.
Mítoszok és valóság
A harcsákat számos mítosz lengi körül. Az egyik leglátványosabb a japán legenda az Onamazu nevű harcsáról, amely földrengéseket okoz. A hiedelem szerint a hatalmas hal a Japán-szigetek alatt él, és Takemikazuchi isten tartja féken úgy, hogy egy óriási kővel lenyomja. Amikor az isten lankad, Onamazu tekeregni kezd, és megrezegteti a földet.
A szláv mitológiában a harcsát gyakran „az ördög lovának” hívják, és a gonosz erőihez kötik: állítólag a vízi szellem rajta lovagol, aki a vízbe fulladtakat magával viszi a víz alatti birodalomba.
A legkitartóbb mítosz mégis a „emberfaló” harcsákról szól, amelyek szándékosan rántják az embereket a víz alá. Már a 18–19. században is találtak olykor emberi maradványokat a kifogott halak gyomrában, de nem tudni, hogy ezek az emberek a harcsák áldozatai voltak-e, vagy a halak egyszerűen már elpusztult testeket ettek meg. Ma a tudósok egyetértenek abban, hogy a harcsák nem jelentenek komoly veszélyt az emberre, bár méretük és erejük valóban tiszteletet parancsol.
