Logikusnak tűnhet: ha egyszer ellenség, miért ne lehetne? A nemzetközi hadijogban azonban külön szabály vonatkozik erre az esetre: arra a személyre, aki elhagyja a vészhelyzetben lévő repülőgépet, és ejtőernyővel ereszkedik, tilos lőni. Teljesen mindegy, hogy egy perccel korábban még ő maga is harcolt, és a te embereidet támadta.
A tilalom nagyon is gyakorlatias logikán alapul. A levegőben a pilótának szinte semmi esélye a cselekvésre, éppen ezért ideiglenesen harcképtelennek tekintik. Nézzük meg, mit is jelent ez pontosan, mikor érvényes a szabály, mikor nem, és mik azok a pontok, amiket a leggyakrabban félreértenek.
Kit véd a szabály? Nem minden ejtőernyőst
A legfőbb különbség abban rejlik, hogy miért tartózkodik az illető a levegőben. Ha egy bajba jutott repülőgép menekülő legénységéről van szó, akkor a leereszkedés idejére védelmet élvez. Ha viszont egy ejtőernyős (deszantos) katona, aki épp egy harci feladat végrehajtására ugrik, akkor ő legitim célpont.
A jog nyelvén ez két teljesen eltérő helyzet: vészhelyzet miatti ejtőernyős ugrás, illetve légideszant-hadművelet. Erre a megkülönböztetésre azért van szükség, hogy a szabályból ne válhasson kiskapu.
Különben bárki mondhatná, hogy vészhelyzetben van, miközben valójában egy osztagot tesz le. Éppen ezért a dokumentumok kifejezetten rögzítik: a tilalom nem vonatkozik az ejtőernyős katonákra.
Honnan ered a tilalom, és hogyan fogalmazzák meg?
Napjainkban a legegyértelműbb forrás az 1977-es genfi egyezmények I. kiegészítő jegyzőkönyve. Ennek 42. cikke kimondja, hogy az a személy, aki egy bajba jutott repülőgépből ejtőernyővel ugrik ki, a földet érésig nem tehető támadás célpontjává. A logika egyszerű: ebben a helyzetben képtelen a védekezésre, és nem tudja befolyásolni az ütközet kimenetelét.
Ugyanez a szabály tartalmaz egy folytatást is, amiről gyakran megfeledkeznek. A földet érés után lehetőséget kell adni az illetőnek a megadásra, amennyiben ellenséges területen, vagy az ellenség által ellenőrzött övezetben ér földet. Ez a gyakorlatban annyit tesz: amíg tehetetlenül ereszkedik lefelé, tilos rálőni; miután viszont földet ért, a megszokott logika lép életbe. Ha megadja magát, nem támadják meg; ha viszont megpróbálja folytatni a harcot, ismét célponttá válik.
Miért számít ez tisztességesnek? Az elv: „ne bántsd azt, aki már kiesett a harcból”
A hadijogban létezik a hors de combat fogalma, ami a harcképtelenné vált, a harcból kivont személyt jelenti. Ez nem valamiféle jutalom vagy feloldozás, hanem egy technikai státusz. Akkor lép életbe, amikor valaki már nem tud részt venni a harci cselekményekben: például megsebesült, fegyvertelen, fogságba esett, vagy képtelen az ellenállásra.
Az ejtőernyővel ereszkedő pilóta nagyon közel áll ehhez a státuszhoz. Már nem vezeti a repülőgépet, nem tud célzott lövéseket leadni, és nem képes úgy manőverezni, hogy „kijátsszon” egy támadást. Gyakorlatilag csak zuhan, és reménykedik, hogy élve leér. Ha engedélyeznék a levegőben történő kilövését, az már nem harc lenne, hanem puszta kivégzés egy olyan helyzetben, ahonnan számára nincs kiút.
Mi a helyzet, ha a pilóta mégis lő ereszkedés közben?
Gyakran felmerül a kérdés: mi van akkor, ha fegyvere van, és lőni próbál? A gyakorlatban ez ritka, de a jog logikája itt végtelenül egyszerű: ha valaki ebben a helyzetben egyértelműen ellenséges cselekményt hajt végre, azonnal elveszíti a „passzív menekülő” státuszát. A legtöbb esetben azonban a katonák ahhoz tartják magukat, hogy az ejtőernyős pilóta nem célpont.
Miért fontos ez a szabály nemcsak erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból is?
Meghúzódik mögötte egy teljesen pragmatikus számítás is. Ha te normálisnak tartod, hogy a levegőben lőj ki pilótákat, akkor az ellenség is pontosan ezt fogja tenni a tieiddel. Ráadásul egy pilóta roppant értékes információforrás. El lehet fogni, ki lehet cserélni, és ki lehet kérdezni az ellenség taktikájáról. A hadijogot gyakran úgy építik fel, hogy az értelmetlen halál helyett meghagyja a hadifogság lehetőségét azokban a helyzetekben, ahol a harc már gyakorlatilag véget ért.
