Nem azért, mert nincs mit mesélni róluk, hanem mert tilos volt beszélni róluk. Az 1K17 „Szhatie” (Összenyomás) pont ilyen. Egy harckocsi ágyú nélkül. Egy fegyver, ami nem ölt, hanem vakított. És miközben az egész világ a „Csillagok háborúját” nézte a moziban, a szovjet mérnökök csendben valami hasonlót építettek a valóságban.
A hidegháború hideg számításokat követelt.
A 80-as évek közepe. A fegyverkezési verseny abszurd méreteket öltött: mindkét szuperhatalom már rég átlépte azt a küszöböt, ahol a nukleáris fegyverarzenál elegendő volt ahhoz, hogy többször is elpusztítsák a bolygót. A logika megváltozott. Most már nem csak az volt a fontos, hogy csapást mérjenek – hanem hogy pontosabban, messzebbről és észrevétlenebbül tegyék azt.
Az USA elindította az SDI programot – a „Stratégiai Védelmi Kezdeményezést”, amit az újságírók csak „Csillagok háborújának” kereszteltek el. Lézerek az űrben, rakétaelhárítás, pajzs a kontinens felett. Hangos volt. Drága. És sok szempontból csak blöff.
A szovjet válasz csendesebb volt. És mérnöki szempontból talán őszintébb is.
Ahelyett, hogy az űrbe törekedtek volna, a szovjet tervezők feltettek maguknak egy gyakorlatias kérdést: mi lenne, ha közvetlenül a harctéren fosztanák meg az ellenséget a látásától? Nem megsemmisíteni a technikát, hanem használhatatlanná tenni. Egy harckocsi célzóberendezés nélkül csak egy drága fémdoboz.
Így született meg az ötlet, amely végül a tömör „Szhatie” (Összenyomás) nevet viselő projektben öltött testet.
Hogy néz ki egy tank, amely fénnyel harcol?
Ha láttál már fotót az 1K17-ről, az első reakciód a döbbenet. A tornyon ágyúcső helyett optikai blokkokból álló szimmetrikus „koszorú” látható. Tizenkét nyílás, amelyek szinte úgy sorakoznak, mint egy tengeralattjáró ablakai. A gép egyszerre emlékeztet katonai járműre és valamilyen laboratóriumi mérőműszerre.
Az alvázat a „Mszta-Sz” önjáró lövegtől kölcsönözték – erős, bevált szerkezet, nagy belső térrel. Ez alapvető fontosságú volt: belül el kellett férniük a generátoroknak, a hűtőrendszereknek, a vezérlőelektronikának és mindenekelőtt maguknak a lézerberendezéseknek.
Tizenkét rubinlézer. Mindegyik nem csupán egy eszköz, hanem az alkalmazott tudomány műalkotása. A rubinokat mesterségesen, laboratóriumi körülmények között növesztették hónapokon át. Egyetlen géphez körülbelül harminc kilogramm szintetikus korundot használtak fel. Minden egyes kristály ára vetekedett egy akkori fővárosi lakáséval – és ez nem metafora, hanem egy hozzávetőleges, valós becslés.
Az egész rendszert szovjet mikrochipekre épülő fedélzeti számítógép vezérelte. A nyolcvanas évek végéhez képest ez túlzás nélkül egy teljes értékű, automatizált harci komplexum volt.
A legénység két főből állt: a vezetőből és a parancsnok-operátorból. Az utóbbinak volt a nehezebb dolga: figyelnie kellett a célzórendszert, felügyelni a lézerek üzemmódjait és kiválasztani a célpontokat. A kabin teljes belső felületét speciális tükröződésmentes bevonattal látták el – a sugár véletlenszerű visszaverődése a gép belsejébe megengedhetetlen volt.
Működési elv: vadászat az optikára
A fegyver logikája egyszerre volt egyszerű és elegáns.
Minden modern haditechnikai eszköz elsősorban a „szemekre” támaszkodik. Célzókészülékek, távolságmérők, hőkamerák, megfigyelőeszközök. Elég megfosztani az ellenséget ezektől a „szemektől”, és a harckocsi vakká válik, a helikopter képtelen lesz pontosan használni a fegyvereit, a rakéta kezelője pedig nem látja a célpontot.
Az 1K17 kifejezetten az optikára vadászott. Speciális érzékelők rögzítették a visszaverődést – a célzólencséről vagy a kameraobjektívről visszaverődő jellegzetes csillanást. A rendszer automatikusan ráirányított egy vagy több lézersugarat a forrásra. A másodperc töredéke alatt a lencse megolvadt, a szenzor kiégett, az eszköz pedig haszontalan kacattá vált.
A teszteken ez egyszerre tűnt hétköznapinak és hátborzongatónak. Különféle optikai eszközöket állítottak fel – harckocsi-irányzékokat, távcsöveket, kamerákat. Az 1K17 elfoglalta a pozícióját. A kezelő kiválasztotta a célt. A sugár – amely láthatatlan és hangtalan volt – megérintette az üveget. És az eszköz működésképtelenné vált. Néha a lencsét mikrorepedések hálója borította be. Néha egyszerűen elsötétült. Máskor az üveg szó szerint felpúposodott a pillanatszerű túlhevüléstől.
Akkoriban semmilyen védelem nem létezett ez ellen. A lézerszűrők csak később jelentek meg – nagyrészt éppen az ilyen fejlesztésekre adott válaszként.
Volt egy második felhasználási mód is: a védekezés. A jármű képes volt fedezni a vonuló menetoszlopokat, „elvakítva” az optikai keresőfejjel ellátott ellenséges rakéták irányítórendszereit. Lényegében ez egy aktív pajzs volt a precíziós fegyverek ellen.
A tökéletesség ára
A „Szhatie” projekt saját kivételességének áldozatává vált.
Egyetlen gép önköltsége – különböző becslések szerint – felért több sorozatgyártott T-80-as harckocsi árával. A költségvetés oroszlánrészét éppen a rubinkristályok emésztették fel: ezeket nem lehetett csak úgy megvenni, hanem termeszteni kellett, ami hosszadalmas és költséges folyamat volt. Egyetlen készlet legyártása hónapokig tartott.
Az üzemeltetés sem adott okot a bizakodásra. A lézerrendszer minden egyes használat előtt finomhangolást igényelt. Az akkori elektronika szeszélyes volt. Egyetlen bevetés előkészítése nem órákba, hanem hetekbe telt. A szóbeszéd szerint a járművet fegyveres kísérettel szállították a teszthelyszínekre, és speciálisan felszerelt, zárt hangárokban tárolták.
Ez nem a megszokott értelemben vett hadieszköz volt. Ez egy egyedi műszer volt – bonyolult, drága és kényes a karbantartása. A régi vágású katonák ahhoz voltak szokva, hogy abban bízzanak, ami garantáltan lő, és aminek a kiszolgálásához nincs szükség technikusokra.
A projekt vége és ami megmaradt belőle
A Szovjetunió felbomlása pontot tett oda, ahol felkiáltójel is állhatott volna.
A finanszírozást leállították. Sorozatgyártásra nem került sor. A dokumentumok többsége az archívumok mélyén végezte. A megépített példányok sorsa különbözőképpen alakult – az egyiket ma is meg lehet tekinteni az Ivanovszkojei Haditechnikai Múzeumban. Ott áll a szabad ég alatt, a belsejében lévő rubinkristályok nélkül – azokat már rég kiszerelték. De maga a gép megmaradt. Élő bizonyítéka annak a korszaknak, amikor a mérnöki gondolat megelőzte az állam teherbíró képességét.
Az interneten ma legendák keringenek: állítólag az 1K17 képes volt repülőgépeket leszedni, műholdakat kilőni, és kilométeres távolságból megvakítani a gyalogságot. Mindez csupán mítosz, ami elkerülhetetlenül rátapad a titkosított haditechnikára. A valóság szerényebb, de ettől nem kevésbé érdekes: a gép működött, a feladatát ellátta, és koncepciójában évtizedekkel megelőzte a korát.
A páncélozott járművek lézeres megvilágítás elleni modern aktív védelmi rendszerei, vagy a drónok optikai-elektronikai rendszereit zavaró komplexumok mind-mind annak a logikának a közvetlen leszármazottai, amelyet a „Szhatie” alkotói lefektettek.
