Az antenna átmérője 64 méter, és ez az egyik legnagyobb olyan rádióteleszkóp, amit valaha a Szovjetunióban építettek, és ami a mai napig működik.

Az építését 1974-ben kezdték – még a Szovjetunióban, az ambiciózus űrtervek idején. Hivatalosan azonban csak 1992-ben helyezték üzembe az obszervatóriumot, már a posztszovjet Oroszországban.
A sors iróniája, hogy addigra azok a nagyszabású küldetések, amelyekhez tervezték – a Vénuszra és a Marsra irányuló repülések –, nem valósultak meg olyan mértékben, ahogy azt eredetileg elképzelték.

Egyáltalán miért van rá szükség?
A kaljazini rádióteleszkópot szupertávoli űrkommunikációra hozták létre. Fogadta a szovjet bolygóközi állomások, a „Venyera–15” és „Venyera–16” jeleit (1983–1984-ben), részt vett a legendás „Vega” programban – nyomon követte a Halley-üstökös felé tartó repülést (1986-ban) –, valamint adatokat fogadott a „Fobosz” missziókból is (1988–1989-ben).
Lényegében a KT-64 volt a Föld „füle”, amely az Univerzumra figyelt. Nemcsak fogadta a jeleket, hanem parancsokat is küldött a távoli pályákon utazó űreszközöknek. Ez a szerep különösen fontos akkor, amikor egy űrszonda már nem látható más állomásokról, és megbízható, érzékeny berendezésre van szükség, amely képes „meghallani” a több millió kilométerről érkező gyenge jelet is.

Mi történt 2010-ben?
A teleszkóp sorsa nem volt egyszerű. 2010-ben az obszervatóriumban súlyos tűz ütött ki: megsérültek a berendezések, kiégett a tükör feletti kabin, és tönkrement az antenna. De ami meglepő és inspiráló: a szövetségi űrprogramnak köszönhetően mindössze két év alatt helyreállították az objektumot.
A felújítás során:
— kicserélték az energiaellátó rendszert,
— felújították a kabint,
— új segédtükröt szereltek be,
— javítottak a főtükör felületének alakján.
Ez lehetővé tette a teleszkóp érzékenységének növelését és a működési frekvenciatartomány kiterjesztését. Egyszóval nemcsak megjavították, hanem tényleg fel is turbózták.

És mi a helyzet most?
A KT-64 ma is működik, és részt vesz tudományos projektekben. 2016 óta szerepet vállal a nemzetközi ExoMars küldetésben, amely az ESA és a Roszkoszmosz közös projektje a Vörös Bolygó kutatására. A teleszkóp nyomon követi a bolygóközi űreszközöket, és tudományos adatokat továbbít.
Ezenkívül a kaljazini obszervatórium rádiócsillagászattal is foglalkozik: pulzárokat, galaktikus és extragalaktikus objektumokat tanulmányoz, valamint részt vesz nagyon hosszú bázisvonalú interferometria (VLBI) projektekben. Ez azt jelenti, hogy több, egymástól nagy távolságra lévő rádióteleszkóp egyetlen óriási műszerként működik együtt – olyan pontossággal, ami egy Föld méretű teleszkópéval vetekszik.

💡 Érdekes tények:
🔹 A teleszkóp alacsony rádiózavarú területen épült – ez egy ideális helyszín, ahol a civilizáció „zajai” szinte egyáltalán nincsenek jelen.
🔹 Hatalmas méretei miatt az antennát nagy teljesítményű elektromos meghajtók forgatják, egy teljes fordulat pedig több percet vesz igénybe.
🔹 Kora ellenére a teleszkóp képes jeleket fogni olyan űreszközökről, amelyek több százmillió kilométerre járnak.
🔹 A szerkezet belsejében járatok találhatók, amelyeken a mérnökök közvetlenül a tükör alatt közlekedhetnek. Igen, tiszta sci-fi.
🔹 Néhány lelkes rajongó az amerikai Arecibo rádióteleszkóphoz hasonlítja a KT-64-et (még az összeomlása előtti állapotához) – mindkét objektum az űrverseny korszakának szimbólumává vált.

Miért fontos ez?
A KT-64 nem csupán egy öreg antenna a szovjet időkből. Ez a modern tudomány élő része, azon kevés objektumok egyike, amelyek túlélték az átmenetet az ambiciózus szovjet űrkutatástól a mai modern kutatómunkáig.
Ki tudja, talán éppen az ilyen antennák játszanak majd kulcsszerepet egy földönkívüli civilizációval való első kapcsolatfelvételnél.




























