Vannak olyan épületek, amik úgy néznek ki, mintha szándékosan azért húzták volna fel őket az erdő közepén, hogy ha egyszer valaki véletlenül rossz felé kanyarodik, és meglátja a tető sziluettjét, hangosan felkiáltson: „Ne már, ez egy vasútállomás!”
Pontosan ilyen az egykori Georgenswalde pályaudvar is a balti tengerparton: Max Schönwald építész tervei alapján épült 1912–1913-ban, majd hosszú évekig állt elhagyatottan Otradnoje településen, Szvetlogorszk mellett.
Ez a hely mindig is a „megjöttünk pihenni” életérzésről szólt, nem pedig az „átszállás a vonatra” típusú rohanásról. Valamikor Königsbergből jártak ide a nyaralók, az állomás pedig azonnal remek első benyomást tett rájuk: nem holmi bódé volt a sínek mellett, hanem egy tekintélyes téglaépület díszes részletekkel, és azzal az érzéssel, hogy a nyaralás már a peronon elkezdődik.
Miért vált egyáltalán romhalmazzá az állomás?
Az épület története meglehetősen tipikusnak mondható az egykori Kelet-Poroszországban, de ettől még nem lesz kevésbé szomorú. A második világháború után az állomás tovább működött, majd az épület átállt a „valahogy majd hasznosítjuk” üzemmódba: a 2000-es évekre már nem eredeti funkciójában használták, később pedig lakóházként funkcionált. 2016-ban a lakókat kiköltöztették, és ezután kezdődött az, ami a „gazdátlan” tengerparti nagy házakkal általában történni szokott: üres ablakok, beázó tető, szemét mindenhol, és tüzek, amik végeznek azzal, ami még épphogy tartotta magát.
Ugyanakkor az épület hivatalosan is műemléki védelem alatt állt, ami egyszerre áldás és átok: lebontani nem lehet, „okosba’ megoldani” tilos, felújítani viszont szabad – már ha van pénzed, időd és elég makacs vagy hozzá.
Miért vette meg a család, ha ez nyilvánvalóan csak púp a hátukon?
Mert vannak emberek, akiknek a romok nem végítéletet, hanem projektet jelentenek. 2022-ben az épületet árverésre bocsátották, és Oleg Barmin vállalkozó a feleségével együtt 10 millió rubelért vásárolta meg.
A vásárlás értelme – ha a romantika nyelvéről lefordítjuk a gyakorlat nyelvére – elég világos volt: szállodát akarnak csinálni belőle. Nem „múzeumot” vagy „történelmi raktárat” terveznek, mert az épületnek élnie és termelnie kell, különben újra haldokolni kezd.
De a legérdekesebb rész ott kezdődik, amikor rájössz, hogy ők nem pusztán falakat vettek. Egy erős ötletet vásároltak meg, hiszen az állomás önmagában egy kész sztori, amihez könnyű olyan koncepciót kapcsolni, ami eladható nemcsak a turistáknak, de a helyieknek is, akik már unják az elhagyatott romok látványát.
Mi az elképzelésük, és miért olyan megkapó?
A koncepció úgy hangzik, mint egy filmforgatókönyv, de pont ezért működik: egy „hotel-pályaudvart” akarnak, ahol a szobák luxusvagonokra emlékeztetnek majd, az emeletek pedig különböző korszakokat és útvonalakat idéznek meg, beleértve az „Orient Expresszt” és a „Porosz Expresszt”. Maga a befektető mesélte, hogy ez az érzés szinte azonnal megfogalmazódott benne, amikor beléptek, és a leendő hangulatot a Grand Budapest Hotelhez hasonlította.
És itt válik érthetővé, miért vág bele egy család egy ilyen történetbe: nemcsak helyreállítani akarnak egy objektumot, hanem egy olyan helyet teremteni, ahová az emberek célirányosan utaznak, hogy „történelemben lakhassanak”, ne csak elsétáljanak mellette és lefotózzák a homlokzatot.
Hogy fest most az állomás?
Ma már nem egy „halott rom”, bár a múltbeli elhagyatottság nyomai még mindig kivehetők. Amikor elkezdődtek az aktív munkálatok, a csapat felállványozta az épületet és elkezdte bontani a tetőt, mert egy ilyen háznál a tető a túlélés záloga: amíg beázik, a ház minden télen elveszít egy csatát. A befektető elmondása szerint készítettek egy 3D-modellt a tetőszerkezetről, hogy aztán az eredetihez a lehető legközelebb álló módon építhessék újjá. Ezzel párhuzamosan a pincével is foglalkozniuk kellett, mivel oda befolyt a víz, és ablakokat is terveztek beépíteni.
Ha szépítés nélkül akarjuk leírni a jelenlegi helyzetet, akkor ez a kép fogad: az épület az Otradnojei Állomás utcában áll, a környezetében már kisebb a káosz, mint régen, belül pedig a mentés nehéz fázisa zajlik – amikor a romantika véget ér, és jön a beton, a fa, a gépészet meg a fosztogatók elleni őrzés.
Közben felbukkannak a felújítás tipikus problémái is: a peron elemeit ellopták, valaki falrészeket tört ki, a tetőhöz való cserepeket pedig szó szerint az egész megyéből kellett összevadászni, mert az ilyesmi nem áll hegyekben a sarki tüzépen.
Mennyibe kerül mindez, és mi lehet a vége?
A tulajdonos becslése szerint a teljes projekt nagyjából 300 millió rubelt (1,3 milliárd forint) emészthet fel. Ez egy földöntúli összegnek tűnhet, amíg eszedbe nem jut, hogy egy négyszintes, mintegy 807,7 négyzetméteres történelmi épületről beszélünk, ahol nem lehet csak úgy „berakni a műanyag ablakot, aztán kész”.
Ha sikerül végigvinniük az ötletet, a régió egy ritka hellyel gazdagodik: nemcsak egy szállodával egy régi házban, hanem egy olyan dramaturgiával rendelkező hotellel, ahol maga az épület a főszereplő. Ha viszont nem sikerül, az épület újra centiméterről centiméterre tűnik majd el, mert az elhagyatott pályaudvaroknak mindig ugyanaz a forgatókönyve, ha nem fektetnek több energiát a történetükbe.
Én őszintén imádom az ilyen projekteket, mert egy egyszerű dologra világítanak rá: az építészet nem magától hal meg, hanem akkor, amikor nincs gazdája, és nincs jövőbeli funkciója.
