Utak, adók, helyőrségek, jog, városok, kereskedelem. De még egy ilyen gépezetnek is vannak határai. A Római Birodalom esetében pedig ez a határ nagyon is konkrétan érkezett el – nem csak „valamikor az ókorban”, hanem pontosan meghatározható években, egy konkrét személyhez kötődően.
A csúcspont: i. sz. 116–117.
A Római Birodalom a legnagyobb területi kiterjedését Traianus császár alatt érte el – i. sz. 116–117 fordulóján. Gyakran „hivatalos dátumként” a 117-es évet említik: ekkor mutatja a térkép a legszélesebb kiterjedést.
Egy fontos megjegyzés: a keleti hódítások még frissek voltak, és részben nem is sikerült őket sokáig megtartani. Ezért ez inkább csak „térképes” maximum, nem pedig a „kormányzás stabilitása szerinti” csúcs – és ebben már benne is rejlik a válasz arra, hogy miért állt meg Róma.
Mi tartozott a birodalomhoz a csúcson: mai országok és területek szerint
Alább azok a területek láthatók, amelyek ebben az időszakban római provinciák voltak, vagy amelyeket Róma stabilan ellenőrzése alatt tartott. Ahol nem az egész országról van szó, hanem csak egy részéről, azt külön jelzem.
Nyugat-Európa és a Földközi-tenger térsége
- Olaszország
- Franciaország
- Spanyolország
- Portugália
- Belgium
- Luxemburg
- Svájc (szinte az egész)
Britannia és az északnyugati határok
- Nagy-Britannia (főleg Anglia és Wales; északabbra – az állandó harcok és határvillongások zónája)
- Hollandia (dél, a Rajna menti határvidék)
Közép-Európa és a Duna-vonal
- Németország (nyugat és délnyugat a Rajna, részben a Duna mentén)
- Ausztria (a Duna-menti sáv jelentős része)
- Magyarország (főleg a nyugati és középső rész)
- Szlovákia (részben, a Duna-menti területek)
- Románia (kulcsterület – Dacia)
Balkán és az Égei-tenger világa
- Szlovénia
- Horvátország
- Bosznia-Hercegovina
- Montenegró
- Szerbia
- Észak-Macedónia
- Albánia
- Bulgária
- Görögország
Kis-Ázsia és a szigetek
- Törökország (szinte az egész Kis-Ázsia)
- Ciprus
Észak-Afrika
- Marokkó (északi területek)
- Algéria (észak)
- Tunézia
- Líbia (északi partvidék)
- Egyiptom
Kelet-Mediterráneum és a Levant
- Szíria
- Libanon
- Izrael
- Palesztin területek
- Jordánia (a történelmi Arabia Petraea jelentős része)
Traianus keleti „túlkapása” – amit túl drága volt megtartani
- Irak (részben: Mezopotámia területei – pontosan ez tette a térképet maximálissá)
Ha ránézel erre, mint egy képre, egy szinte teljesen zárt „római Földközi-tengert” látsz, valamint egy hatalmas határívet a Rajna–Duna vonalától egészen a keleti sivatagokig.
Miért állt meg Róma: amikor a hódítás már károssá vált
Traianus után Hadrianus került hatalomra, és ő meglépte azt, ami sokaknak gyávaságnak tűnt, valójában azonban hideg racionalitás volt: a növekedés helyett az erősítést választotta. Róma először ismerte el nyíltan: „nem éri meg tovább menni”.
Íme a fő okok:
1) A határ túl hosszú és drága lett
A birodalom beleütközött a matematikába. Minél nagyobb a terület, annál több kell:
- helyőrségekből,
- utakból és raktárakból,
- hivatalnokokból és adószedőkből,
- pénzből a felkelések leverésére és az útvonalak őrzésére.
Róma megnyerhette a csatát, de vesztésre állt az új földek „fenntartásában”. A keleti területek állandó katonai jelenlétet igényeltek – enélkül szinte azonnal szétesett minden.
2) Az új földek már nem térültek meg
A korai római hódítások gazdagságot hoztak: termékeny régiókat, kereskedelmi csomópontokat, városokat, adókat. De a csúcson olyan irányok maradtak, ahol a haszon kétséges volt:
- sivatagos és félsivatagos zónák,
- erős szomszédokkal rendelkező területek, akik készen álltak a visszavágásra,
- olyan területek, ahol a lakosság nem akart betagozódni a római rendbe.
És kialakult a csapdahelyzet: a megtartáshoz pénz kell, de a pénzhez meg kell tartani a területet. Ha a kör nem zárul be, a provincia a költségvetés „fekete lyukává” válik.
3) Az ellenségek „egyenrangúvá” váltak
A korai szakaszokban Róma gyengébb és megosztott riválisok rovására terjeszkedett. De Keleten más léptékű hatalmakkal találta szembe magát – ott a háború már nem úgy nézett ki, hogy „csatoltuk és elfelejtettük”. Ez egy végtelen libikóka: ma elvettük, holnap visszavették, holnapután felkelés tört ki, aztán újra hadjárat indult.
4) A belső stabilitás fontosabb lett a dicsőségnél
A birodalmak ritkán omlanak össze egyetlen külső csapástól. Belülről repedeznek meg: az elitek a hatalomért marakodnak, a hadsereg politikai szereplővé válik, a provinciák élik a saját életüket, a gazdaság túlterhelt. Ilyenkor terjeszkedni olyan, mintha még egy emeletet húznál egy házra, amelynek már recseg az alapja. Hadrianus ezt megértette: jobb elveszíteni a távoli szerzemények egy részét, mint láncreakciót elindítani az egész rendszerben.
5) Róma áttért a „támadásról” a „védelmi mérnöki munkára”
Az új szemlélet szimbóluma nem egy újabb diadalmenet lett, hanem a falak, az erődrendszerek, a rögzített határok. A birodalom megszűnt kardnak lenni, ami folyamatosan tovább vág, és pajzzsá vált, amely a már megszerzettet védi.
Mi a fontosabb végül: a maximális terület vagy a maximális erő?
A paradoxon az, hogy Róma legnagyobb térképe már a korlátozások kezdetét jelenti. A birodalom eljutott arra a pontra, ahol a további győzelmek már nem erősítették az államot, hanem elkezdték kimeríteni. Ezért az 116–117-es csúcs nem csak arról szól, hogy „mikor volt Róma hatalmas”. Ez az a pillanat, amikor először mutatta meg a világnak minden szuperhatalom legfőbb szabályát: a méret nemcsak erőt jelent, hanem terhet is.
