A világ megváltozott, Európa térképét átrajzolták, és az akkori szuperhatalmak egyike már nem is létezik. Ám a figyelmes és gondolkodó olvasó könnyedén felfedezheti az izgalmas párhuzamokat a múlt eseményei és a mai geopolitikai helyzet között, ami elgondolkodtat a történelem ciklikusságáról.
A fiatal Szovjet-Oroszország és Finnország kapcsolatai már a kezdetektől fogva nehézkesen alakultak. A szovjet hatalom egyik legelső, 1917. november 15-én elfogadott rendelete kihirdette a volt birodalom minden népének önrendelkezési és szuverenitási jogát.
Éppen a finnek voltak az elsők, akik éltek ezzel a lehetőséggel, és alig 20 nappal később kikiáltották függetlenségüket. A bolsevikok nem vitatták ezt a lépést. Úgy tűnhetett, hogy ez remek alapja lesz egy erős barátságnak és az északi szomszéd hálájának. Ám hála helyett terjeszkedési kísérletek következtek: kihasználva az orosz polgárháború káoszát, Finnország megpróbált kihasítani magának egy részt a karéliai és a Kola-félszigeti területekből. A szovjet fél ismét engedett, és meglehetősen enyhe feltételek mellett kötött békét.
A finn vezetés étvágya azonban ennél is nagyobb volt. A „Nagy Finnország” szovjet területek árán történő létrehozásának gondolata élénken élt a politikai elit fejében. Erről mindennél beszédesebb P. E. Svinhufvud finn elnök 1937-es berlini nyilatkozata, miszerint „Oroszország ellensége mindig Finnország barátja kell, hogy legyen”. Német diplomatákkal beszélgetve pedig nyíltan utalt az állandó „orosz fenyegetésre”, és az erős Németországban látta saját biztonságuk garanciáját.
Mivel látták, hogy az Európában fokozódó feszültség egy nagy konfliktusba sodorhatja őket, Finnország elkezdett aktívan készülődni. Ennek első lépése egy példátlan és első látásra abszurd álcázási művelet volt. A határ menti kulcsfontosságú utak mentén a finnek több tízezer fenyőfát vágtak ki, és… felfüggesztették őket a legmagasabb fák közé kifeszített vastag acélkábelekre. Kívülről ez a látvány Szemirámisz szürreális függőkertjeire vagy egy óriási faanyagszárítóra emlékeztetett. A cél azonban nem a szárítás volt, hanem egy kifinomult katonai csel.
A helyzet az volt, hogy a szovjet határtól Finnország belseje felé a közlekedés mintegy két tucat, tökéletesen egyenes, erdőnyiladékba vágott földúton zajlott. A szovjet parancsnokság, hogy a szomszédos területen minden mozgást ellenőrizhessen, a határ mentén egy sor hatalmas megfigyelőtornyot épített. Ezekből az éber őrszemek nagy teljesítményű távcsöveikkel kilométereken át belátták ezeket az útvonalakat. Bármilyen jármű- vagy csapatoroszlop azonnal lebukott volna.
Hogy megfosszák a szovjet megfigyelőket ettől az előnytől, a finnek létrehoztak egy mesterséges, „második emeletet” az erdőben. Két-három sornyi ilyen, drótkötélre lógatott fa teljesen elrejtett a kíváncsi szemek elől mindent, ami lent az úton történt. A tornyokból nézve ez az érintetlen, sűrű erdő tökéletes illúzióját keltette. Ennek a zseniális ötletnek a szerzője nem más volt, mint báró Carl Gustaf Mannerheim, az orosz hadsereg egykori altábornagya, későbbi tábornagy és a finn hadsereg főparancsnoka.
Ennek a nagyszabású műveletnek egyik bizonyítéka egy híres fénykép, amelyet 1941. június 24-én készített Oswald Hedenström finn katona, aki mellesleg tehetséges fotóriporter is volt. A képen egy erdei úton haladó régi autó látható, amely felett – mintha csak lebegnének – egész sor fenyőfa függ.
A kép aláírásában Hedenström kristálytisztán elmagyarázta a lényeget: „A finnek levegőben lógó fenyőkkel álcázták a Raate felé vezető utat, mintegy 10 km-re Oroszországtól, mivel közvetlenül a határon áll egy oroszok által emelt megfigyelőtorony.” A kép minősége miatt nem látszanak a tartókábelek, amitől a felvétel még rejtélyesebbnek tűnik.
Ez az útálcázós történet csupán egyetlen – bár igen szemléletes – példája a találékony finn harcmodornak erdős terepen. A finn katonák híresek voltak az álcázásukról, lévén, hogy széles körben használtak természetes anyagokat – fákat, ágakat, mohát – ott, ahol más hadseregek az iparilag gyártott álcahálókra hagyatkoztak.
Ahogy a hadtörténészek is megjegyzik, később mind a szovjet, mind a német egységek a finnektől lesték el az álcázás fortélyait.
