A plafon 3,2–4 méter magasan tornyosul, az ajtók magasabbak a megszokottnál, az ablakok hatalmasak, rengeteg a fény, és a levegő szinte „megszólal”. Gyakran mondják ilyenkor: „Bezzeg akkoriban még tudtak építeni!” – és van ebben igazság, de nem azért, mert valami titkos csúcstechnológiájuk lett volna.
A nagy belmagasság és a hatalmas ajtók nagyon is gyakorlati okokból születtek: a klíma, a fűtés, a higiénia, a státusz és az építési szabályok miatt. Ez a korszak nálunk nagyjából az 1860-as évektől az első világháborúig tartott: a „boldog békeidők” kora, amikor Budapest világvárossá fejlődött, és felhúzták a Nagykörút meg az Andrássy út palotáit.
Vegyük sorra a pontokat – de csak könnyedén, mindenféle unalmas okoskodás nélkül.
1. Kályhák, rossz szellőzés és a higiénia
A 19. században és a 20. század elején a fő hőforrást a kályhák, kandallók és a konyhai sparheltek jelentették. Még ha a füst ki is ment a kéményen, a lakásban akkor is sok volt a korom, az ételszag, a „visszafüstölés” és a mosás-szárítás miatti pára.
Ráadásul akkoriban az orvosok erősen hittek abban, hogy a betegségeket (főleg a népbetegségnek számító TBC-t) a „megrekedt, romlott levegő” okozza. A magas mennyezet egyszerű előnyt kínált: a szennyezett, meleg levegő felszállt, így lent könnyebb volt lélegezni.
Úgy gondolták, minél nagyobb a légtér, annál kisebb az esély a fertőzésre. Ez egy természetes „pufferzónaként” működött: fent a meleg és a szagok rétege, lent pedig a „friss” zóna, ahol a lakók éltek. Alacsony plafonnál mindez ott keringett volna az arcod előtt.
2. A hőmérséklet és a világítás mellékhatásai
Elsőre furcsának tűnhet: „A meleg levegő felfelé száll – tehát magas belmagasságnál hidegebbnek kellene lennie!” Részben igaz: ezeket a lakásokat nehezebb egyenletesen kifűteni.
De a régi házakban nem csak a fűtés számított, hanem a stabil mikroklíma. Gondolj bele: nem volt villany és távfűtés. Gázlámpákkal vagy petróleummal világítottak, amik falták az oxigént, kormoltak és meleget termeltek.
A magas plafon kellett ahhoz, hogy a füst és a gázok a fejmagasság felett gyűljenek össze, és ne fulladjatok meg estére. Télen a cserépkályhákat szakaszosan fűtötték: először hőség volt, aztán lassan hűlt a levegő. A nagy légtér kisimította ezeket az ingadozásokat. Nyáron pedig pont fordítva: a forró levegő felment a 4 méter tetejére, lent pedig hűvösebb maradt. A vastag falakkal kombinálva ez „természetes klímaként” működött, ami még kánikulában is hűvösen tartotta a lakást.
3. Fény és egészség: a mélység problémája
A 19. század végén a városok gyorsan nőttek, velük együtt a gondok is: nyirkosság, zsúfoltság. Még az antibiotikumok előtt az építészek és orvosok a legjobb megelőzésnek a sok fényt és a huzatos szellőztetést tartották.
Ezek a pesti bérházak gyakran vastag falakkal épültek, a lakások pedig mélyen benyúltak az épületbe. Mivel nem volt erős villanyvilágítás, a természetes fényt kellett maximalizálni. A szabály egyszerű: magas ablak = mélyebbre jutó fény. Ha alacsony lett volna a plafon, az ablak is kicsi, a szoba belső fele pedig egy sötét lyuk maradt volna. A 3-4 méteres belmagasság tette lehetővé azokat a hatalmas, osztott ablakokat, amik bevilágították az egész teret, és segítettek a „miazmák” (így hívták akkor a kórokozókat) elleni harcban.
4. Társadalmi státusz: a magasság mint az osztályjelző
Ez az egyik ok, amire az emberek leggyakrabban gondolnak – és nem véletlenül. A polgárság utánozni akarta az arisztokráciát, akiknél a kastélyokban a nagy belmagasság a hatalmat és a gazdagságot jelképezte.
A magas plafon és ajtó a „rendes lakás” védjegye volt: több tér, drágább burkolatok, jobb akusztika, tekintélyesebb megjelenés. Egy szűk, alacsony lakás a szegénységgel, a parasztházakkal vagy a pincelakásokkal volt egyenlő. A tágas tér eleganciát sugárzott, és teret adott a hatalmas bútoroknak, csillároknak és festményeknek. A magas ajtó olyan, mint egy széles bejárat egy drága házban: nem „szükséges”, de azonnal jelzi a színvonalat.
5. Építészeti stílusok és technológia
A „boldog békeidők” házai olyan stílusokban épültek (eklektika, szecesszió), ahol fontos a függőleges irány. Itt maguk az arányok követelik meg a magasságot: a stukkók, a párkányok, a betétes ajtók. Ha alacsonyra vették volna a mennyezetet, minden „levágottnak” tűnt volna.
Ráadásul a téglaépítészet technológiája és a korabeli városrendezési szabályok a bevilágításról szintén megköveteltek egy bizonyos magasságot. Érdekesség, hogy gyakran hierarchia is volt: a „díszes” helyiségek (szalon, ebédlő) magasabbak voltak, míg a cselédszoba vagy a konyha olykor alacsonyabb.
6. Miért olyan nagyok az ajtók is?
Az ajtókat a szobák arányaihoz igazították: ha a plafon 3,5–4 méter, egy „szabvány” ajtó úgy nézne ki mellette, mint egy kerti kapu. De voltak gyakorlati okai is: jobb légáramlás szellőztetéskor, könnyebb volt behordani a nagy bútorokat, és persze ott az „elegancia” érzete. A magas ajtó vizuálisan drágábbá és nagyobbá teszi a lakást, még ha az alapterület nem is óriási.
Miért nem építenek ma már így?
Mert az első világháború után megváltozott a világ. Drága lett az építőanyag és a fűtés, majd jött a modernizmus (Bauhaus), ami a funkcionalitást hirdette. A központi fűtés és a villany elterjedésével megszűntek a régi technikai kényszerek.
Rájöttek, hogy alacsonyabb belmagassággal (kb. 2,70 m) olcsóbban lehet több lakást építeni, a modern energiahatékonysági szabványok pedig kifejezetten büntetik a „felesleges térfogatot”. Ma már az embereknek a plusz szoba fontosabb, mint a fejük felett lévő plusz 60 centi. Ezért, ha ma magas plafont látsz egy új építésnél, az már kőkemény prémium kategória.
Összegzés
A pesti (és összességében az európai) bérházak nagy belmagassága tehát nem puszta úri huncutság volt. Ez a kor gyakorlati megoldásainak összessége: a kályhás fűtés, a nyirkosság elleni harc, a fénybe vetett hit, a társadalmi státusz és a korabeli építészeti divat szülte őket. A bónusz pedig az a bizonyos „levegős” érzés, ami miatt ezeket a lakásokat a mai napig annyira szeretjük.
