Ez nem egy látványos hiba, nem bűncselekmény, és nem feltétlenül lustaságból vagy aljasságból fakad. Sőt! Gyakran épp az „önbecsülés”, az „elvek” és a „ezt nem hagyom” jelszavai mögé bújva követik el.
És itt jön a paradoxon: egy okos ember szinte soha nem követi el ezt a hibát. Nem azért, mert gyenge, és nem is félelemből. Hanem azért, mert túl jól látja a következményeket. Az ész ritkán jár kézenfogva az impulzivitással. Az intelligens emberek nem szeretik feleslegesen bonyolítani az életüket ott, ahol megőrizhetik a nyugalmukat, a jövőképet és a mozgásteret.
A most következő sztori a munkáról szól, de valójában a gondolkodásmódot mutatja be.
Peti és Tóni közgazdászként dolgoztak egy nagyvállalatnál. Ismerős irodai valóság: jelentések, táblázatok, határidők, kávé rohanás közben. Mindketten jó végzettséggel rendelkeztek, nem voltak botrányaik, és nagyjából ugyanarról a szintről indultak.
Egy nap a főnök összehívta az osztályt, és bejelentette: a cég új projektet indít. Fontos, bonyolult meló, a növekedés a cél. Ez azt jelentette, hogy néhány hónapig túlórázni kell, a szokásosnál többet dolgozni és plusz terheket vállalni. Semmi extra, ez egy teljesen átlagos forgatókönyv egy olyan vállalkozásnál, amelyik fejlődni akar.
Eltelt egy hónap. A munka mennyisége nőtt, ahogy a feszültség is. És ekkor a határok elkezdtek elmosódni. A főnök már nem csak munkaügyben fordult Petihez és Tónihoz. Hol a reggeliért kellett elugrani, hol az otthoni házimozit kellett beállítani, máskor meg a feleségét kellett várni a reptéren. Csupa olyan apróság, ami elvileg nem része a munkaköri leírásnak, de valamiért mindig őket találták meg vele.
A srácoknak ez rohadtul nem tetszett. Nem azért, mert lusták voltak, hanem mert érezték: kihasználják őket. De hallgattak és csinálták. Belül forrongtak, de végrehajtották a kéréseket. Mindkettejükben zajlott a belső monológ – viaskodtak önmagukkal, az elveikkel és az ambícióikkal.
A robbanás
Egy nap a főnök behívta Petit, és megkérte, hogy szervezzen le egy romantikus vacsorát a feleségének – évfordulójuk volt, fontos dátum. Ő maga nem tudta elintézni, mert befektetőkkel tárgyalt, és minden perce be volt osztva.
És ekkor robbant a bomba.
Peti nem egyszerűen nemet mondott. Teljesen kiborult. Valóságos hisztérikus rohamot kapott – kiabált, vádaskodott és rázúdította a főnökre a hónapok óta gyűlő sérelmeket. Üvöltötte, hogy ő nem személyi asszisztens, hanem közgazdász. Hogy elit egyetemen végzett. Hogy azért jött ide, hogy szakmailag fejlődjön, nem azért, hogy virágcsokrokért rohangáljon. Hogy már így is egy hónapja túlórázik, erre most még a főnök magánügyeit is intézze?
Aztán kitért a kapzsiságra is. Hogy a főnök igazán felvehetne egy asszisztenst. Beszélt az igazságtalanságról és a tiszteletről.
Formálisan nézve igaza volt. Szinte mindenben.
Csakhogy az élet ritkán díjazza azt, ha papíron igazunk van.
Petit még aznap kirúgták. Mindenféle magyarázkodás nélkül. Távozáskor még sikerült beszólogatnia a kollégáknak is, így elég kellemetlen szájízt hagyott maga után. Nem azért, mert akarta, hanem mert elöntötték az érzelmek. Az érzelmek pedig ritkán törődnek a jövővel.
A másik út
A főnök ezután behívta Tónit. Ugyanazzal a kéréssel. Tóni végighallgatta, nyugodtan bólintott, és csak ennyit mondott:
– Rendben, elintézem.
Kommentár nélkül. Elvek fitogtatása nélkül. Anélkül, hogy ott helyben az igazságért harcolt volna. Egyszerűen megcsinálta. És jól csinálta – a vacsora tökéletesen sikerült.
Nem sokkal később a projekt sikeresen elindult. A cég egy erős termékkel lépett piacra. Változások kezdődtek. Tónit előléptették, termékigazgató lett, kevesebbet dolgozott, és többet keresett. A főnökkel való viszonya partnerivé, majd később barátivá alakult. Családilag jártak össze, a gyerekeik is összebarátkoztak.
És mi lett Petivel?
Egy idő után a volt főnökét felhívta egy nagyvállalat vezetője, ahová Peti próbált bejutni. Referenciát kértek róla. A régi főnök pedig pontosan azt mondta el, amire emlékezett: konfliktusos, érzelmileg labilis és rugalmatlan. Peti sosem tudott megmaradni egyetlen jó cégnél sem. Sem akkor, sem később.
Ezt a történetet egyébként olyasvalaki mesélte, aki résztvevője volt az eseményeknek. És nem Petinek hívják.
És most jön a lényeg.
Milyen hibát követett el valójában Peti?
Nem az volt a baj, hogy nemet mondott. Hanem az, hogy porig égette a hidakat. A pillanatnyi megkönnyebbülésért. Azért, hogy fontosnak érezze magát. Egy „ezt nem hagyom” típusú dühkitörésért. Az érzelmi levezetést választotta a stratégiai gondolkodás helyett.
Egy okos ember nemcsak arra gondol, amit éppen most érez, hanem arra is, hogy hol lesz később.
Peti az önérzetét a jövője elé helyezte. Pedig a főnök, minden furcsasága ellenére, korrekt volt, udvarias, és nem alázta meg őt nyíltan. Peti nem bírta elviselni az átmeneti kényelmetlenséget, és ezzel megfosztotta magát a hosszú távú lehetőségektől.
Van erre egy találó mondás: „A rózsa a lényeg, nem a cserép.”
A jelentése egyszerű: az eredmény számít, nem a forma, amiben ideiglenesen elérjük azt. Néha érdemes tűrni, összeszorítani a fogunkat és kordában tartani az érzelmeinket, hogy ne romboljuk le azt, ami később még a hasznunkra válhat.
Egy intelligens ember tud várni. Tudja, mikor kell hallgatni. És nem csapkodja az ajtót ott, ahonnan emelt fővel, nyugodtan is távozhatna.
De mi van akkor, ha már tényleg elviselhetetlen a helyzet?
Erre van egy másik mondás, ami kevésbé romantikus, de nagyon őszinte: „Az okos ember addig dicséri a kutyát, amíg nem kerül a kezébe a póráz.”
Ez nem a megalázkodásról szól. Ez a hideg számítás. Annak a felismerése, hogy nem minden csatában érdemes elvérezni. Néha ki kell várni azt a pillanatot, amikor már van választásod, vannak erőforrásaid és szabadságod – és csak akkor szabad megváltoztatni a játékszabályokat.
Van min elgondolkodni. Ugyanis egyetlen hiba – az önuralom elvesztése és a kapcsolatok lerombolása – egy egész életpályába kerülhet. És leggyakrabban épp ez a hiba mutatja meg, kivel állunk szemben: egy valóban okos emberrel, vagy csak egy hirtelen haragú alakkal, aki az elvei mögé bújik.
Ti mit gondoltok erről? Írjátok meg kommentben!
