Ő ugyanis tudja: ez az egész szép sztori az „igaziról mindörökké” egy viszonylag új találmány, ráadásul nem is a legszerencsésebb, ha azt nézzük, hogyan is épül fel valójában a fajunk.
Egy olyan korban élünk, ahol a monogámiát erkölcsi normává emelték. Gyerekkorunk óta belénk sulykolják, hogy az „igazi szerelem” azt jelenti: megtalálod a „másik feled”, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.
Hollywood filmeket gyárt erről, a költők verseket írnak róla, a padon ülő nagymamák pedig elítélnek mindenkit, aki kétségbe meri vonni a házasság szentségét. De van itt egy kis bökkenő: ha kicsit a szép csomagolás mögé nézünk, előbukkan a kényelmetlen igazság – az emberi kultúrák többsége a történelem során egészen másfajta kapcsolati formákat gyakorolt.
És nem, most nem valami civilizáció végein élő „vad törzsekről” van szó. A statisztikáról beszélünk, ami kérlelhetetlen és szívtelen, mint egy jó tudós. Készen állsz egy utazásra abba a világba, ahol darabokra hullanak az elképzeléseid a monogámia „természetességéről”? Kösd be magad – helyenként kellemetlen lesz.
Antropológia kontra romantika
Nézzük a számokat, azok ugyanis nem hazudnak – ellentétben a romantikus vígjátékokkal. George Murdock híres Néprajzi Atlasza, amely 1231 emberi társadalom adatait dolgozta fel, olyan képet fest, amitől a hagyományos értékek védelmezői a szívükhöz kapnának. A vizsgált kultúráknak mindössze 16%-a gyakorolta a szigorú monogámiát társadalmi normaként. És a maradék 84%? Poligínia, poliandria, sorozatos monogámia és egyéb variációk a „ne korlátozzuk magunkat egyetlen partnerre” témára.
Vedd észre: ez nem valami szélsőséges egzotikumgyűjtemény. Murdock és követői valós, egykor létezett vagy ma is létező társadalmakat dokumentáltak szerte a világon. A kép pedig teljesen egyértelmű: amit mi „normálisnak” és „természetesnek” tartunk, arról kiderül, hogy valójában statisztikai kisebbség.
A poligínia – amikor egy férfinak több felesége van – a dokumentált társadalmak mintegy 83%-ában engedélyezett volt. Igen, jól hallottad. A túlnyomó többségben. Mi pedig hozzászoktunk, hogy a többnejűségre valami egzotikus és elavult dologként tekintsünk. Valójában pont a mi nyugati, „egy férj – egy feleség a sírig” modellünk az archaikus és egzotikus.
A kritikusok persze rögtön rávágják: „De attól, hogy engedélyezett, még nem biztos, hogy elterjedt is!” És részben igazuk is van. Több feleséget eltartani drága mulatság, nem mindenki engedheti meg magának. Ám maga a tény, hogy társadalmilag elfogadják ezeket a kapcsolatokat, sokat elárul. Egy olyan társadalom, amely a monogámiát tartja „természetesnek”, nem legitimálná az alternatívákat.
A biológia nem olvasta a Bibliát
Most pedig nézzük meg a biológiánkat – azt, amire a „hagyományos” értékek védelmezői olyan szeretettel hivatkoznak. Mondván: a természet így rendelte el, az ösztönök, meg minden. Nos, a természet tényleg elrendelt pár dolgot, csak éppen egyáltalán nem azt, amit az erkölcscsőszök hallani szeretnének.
Kezdjük az anatómiával. A szigorúan monogám fajoknál a hímek és a nőstények általában nagyjából egyforma méretűek – nincs szükségük arra, hogy versengjenek a partnerekért. A kifejezetten poligám fajoknál a hímek jóval nagyobbak a nőstényeknél. És mit látunk a Homo sapiensnél? A férfiak átlagosan 10–15%-kal nagyobbak a nőknél. Ez nem olyan drámai különbség, mint a gorilláknál, de nem is olyan egyenlő, mint a gibbonoknál – akik az állatvilág minta-monogámjai.
A folytatás még érdekesebb. A herék testhez viszonyított mérete a spermiumok közötti verseny szintjére utal. A promiszkuitásban élő csimpánzoknál a herék hatalmasak – a hímeknek ugyanis biokémiai szinten is „versenyezniük” kell. A háremet tartó gorilláknál kicsik, mert az alfahím már úgyis kisajátította a nőstényeket. És az ember? Valahol középúton van. Ami finoman szólva arra utal, hogy evolúciós történelmünk a hűség szempontjából nem éppen egyértelmű.
És a legpikánsabb részlet: a női orgazmus. A szigorú monogámia szempontjából ez teljesen felesleges, hiszen a fogantatáshoz nincs rá szükség. Egyes kutatók feltételezik, hogy a nők többszörös orgazmusra való képessége éppen a több partnerrel való kapcsolat kontextusában alakult ki. Az elmélet vitatható, de mindenképp elgondolkodtató.
Legközelebbi rokonaink – a bonobók és a csimpánzok – olyan szexuális változatosságot gyakorolnak, hogy abba még Caligula is belepirulna. Pedig a genomunk 98-99%-ban megegyezik. Persze ez nem jelenti azt, hogy le kellene másolnunk a viselkedésüket. De azt állítani, hogy a monogámia „a génjeinkbe van kódolva”, nyilvánvaló csúsztatás.
Hogyan győzött a monogámia
Ha a monogámia nem különösebben „természetes”, akkor honnan jött, és miért győzedelmeskedett? A történet sokkal prózaibb, mint ahogy azt a romantikusok szeretnék, és sokkal cinikusabb, mint amit az erkölcscsőszök hajlandóak lennének beismerni.
Az egyik vezető elmélet a monogámia elterjedését a magántulajdon és az öröklés intézményének megjelenéséhez köti. Amikor van mit átadnod az utódoknak – földet, jószágot, pénzt –, élesen felmerül a kérdés: pontosan kinek is add át? És itt jön képbe a monogámia mint kényelmes eszköz. Garantálja az apaságot (vagy legalábbis növeli a valószínűségét), és egyszerűsíti az öröklési kérdéseket.
Egy másik, nem kevésbé cinikus elmélet szerint a monogámia nem más, mint társadalmi szerződés az elit és a tömegek között. A poligám társadalmakban a gazdag és befolyásos férfiak kisajátítják a nőket, partner nélkül hagyva a szegényeket. A nőtlen, céltalan férfiak tömege pedig a társadalmi instabilitás receptje. Lázadások, bűnözés, háborúk. A monogámia mintegy „egyenletesebben osztja el” a nőket, csökkentve ezzel a feszültséget.
Természetesen a kereszténység is szerepet játszott ebben – nem is kicsit. Az egyház évszázadokon át sulykolta, hogy a monogám házasság az egyetlen, ami Istennek tetsző. Vicces, hogy közben az ószövetségi pátriárkák – az összes Ábrahám, Jákob és Dávid – még mekkora többnejűségben éltek. De kit érdekelnek az ilyen apróságok, amikor a nyáj szexualitását kell ellenőrzés alatt tartani?
A gyarmatosítás aztán feltette az i-re a pontot. Az európai birodalmak elvitték a „civilizáció fényét” a világ népeinek – és vele együtt a házasságról alkotott elképzeléseiket is. Az őslakos népek poligám szokásait „barbárságnak” bélyegezték és kiirtották – néha meggyőzéssel, de gyakrabban kényszerítéssel. Így lett a monogámia globális szabvány – nem azért, mert jobb, hanem mert ágyúk álltak mögötte.
Sorozatos monogámia – a gyávák kompromisszuma
A modern nyugati társadalom elegáns kiutat talált a monogámia kulturális eszménye és a biológiai valóság közötti ellentmondásból. Ezt hívják sorozatos monogámiának – egymást követő monogám kapcsolatok láncolatának az életünk során. Hűségesek vagyunk, de csak itt és most. Aztán elválunk, és kezdjük elölről valaki mással.
A fejlett országokban a válások aránya 40% és 50% között mozog. Magyarországon a házasságok mintegy 70%-a végződik válással, ami az egyik legmagasabb arány a világon. Mit mond el ez nekünk? Egyértelműen nem azt, hogy az embereket élethosszig tartó, monogám szövetségekre teremtették.
A sorozatos monogámia lényegében időben elnyújtott többnejűség. Ahelyett, hogy egyszerre lenne több partnerünk, egymás után váltogatjuk őket. Pusztán logikai szempontból nincs elvi különbség. A társadalom mégis úgy tesz, mintha ez „valami egészen más” lenne. Mert fontos fenntartanunk az eszményhez való hűség illúzióját, még ha a gyakorlatban folyamatosan meg is szegjük azt.
És ami különösen ironikus: pont azok a társadalmak, amelyek a leghangosabban papolnak a „hagyományos családi értékekről”, produkálják a legtöbb válást, megcsalást és működésképtelen kapcsolatot. Lehet, hogy épp arról van szó: olyan keretek közé próbáljuk szorítani magunkat, amelyek nem valók nekünk?
Ugyanakkor – és ez fontos – a monogámia kritikája nem jelenti a poligámia automatikus igazolását. Történelmileg a poligám társadalmak gyakran rémesen patriarchálisak voltak, ahol a nők státusza alig volt magasabb egy bútordarabénál. De a „monogámia szent” és a „mindent szabad” között hatalmas tér nyílik az árnyalt vitára. Amit mi valamiért makacsul nem akarunk lefolytatni.
Miért ragaszkodunk annyira a meséhez
Pszichológiailag minden világos. Az „egyetlen és örökké” gondolata hihetetlenül csábító. Biztonságot ígér a kaotikus világban, védelmet a magánytól, garanciát arra, hogy valaki mindig mellettünk lesz. Ez egyfajta egzisztenciális érzéstelenítő – nem csoda, hogy ragaszkodunk hozzá.
Gyerekkorunk óta hercegekről és hercegnőkről szóló mesékkel etetnek minket, akik egymásra találnak, és boldogan élnek. A romantikus vígjátékok ugyanezt a formulát követik: akadályok leküzdése – egymásra találás – stáblista. Hogy mi történik a stáblista után, az senkit sem érdekel. Pedig a valódi élet – a maga rutinjával, csalódásaival és a be nem teljesült elvárásokkal – pont ott kezdődik.
A kognitív disszonancia kemény dolog. Fájdalmas beismerni, hogy illúzióra építetted az életed. Könnyebb továbbra is azt hinni, hogy a baj a konkrét partnerrel van (és keresni a következőt), mint magát a rendszert megkérdőjelezni. Cserélgetjük az embereket, de a paradigmát nem váltjuk le.
Van egy gazdasági aspektus is. Egy egész iparág – esküvőszervezés, ékszeripar, szórakoztatóipar – épült a romantikus, monogám szerelem kultuszára. Dollármilliárdok forognak a „boldogan, míg meg nem halunk” ígérete körül. Kinek állna érdekében ezt kétségbe vonni?
A monogámia ráadásul kényelmes ellenőrzési eszköz is. Sokkal könnyebb egy atomizált nukleáris családokból álló társadalmat irányítani, mint a rokoni és szövetségesi kapcsolatok bonyolult hálózatát. Az államnak, az egyháznak, a nagyvállalatoknak – mindenkinek kapóra jön, ha mi megmaradunk ezekben a keretekben.
Amikor a tudomány hallgat, a társadalom pedig nem akar hallani
Mit kezdjünk ezzel a tudással? Minimum annyit, hogy hagyjuk abba az emberek megszégyenítését, amiért a kapcsolataik nem illenek bele a monogám eszmény világába. Maximum pedig annyit, hogy kezdjünk el őszintén beszélgetni arról, milyen kapcsolati formák működnek valójában az egyes emberek számára, ahelyett, hogy a társadalom szerint minek „kellene” működnie.
Ez nem felhívás züllésre, és nem is támadás a boldog monogám párok ellen – mert ilyenek léteznek, és ez így van jól. Ez felhívás az intellektuális őszinteségre. Arra, hogy ne keverjük többé össze a kulturális konstrukciókat a természeti törvényekkel. Arra, hogy ismerjük el: ami az egyiknek működik, a másiknak börtön lehet.
Az antropológia, a biológia és a történelem mind ugyanazt mondják: az emberi szexualitás és a párkapcsolatok hihetetlenül képlékenyek és változatosak. A monogámia csak egy lehetőség a sok közül, nem jobb és nem rosszabb a többinél. Abszolútummá emelni annyit tesz, mint figyelmen kívül hagyni a valóságot egy kényelmes mítosz kedvéért.
Végül is azok a legboldogtalanabb emberek, akik mások forgatókönyvei szerint élnek. A boldog kapcsolatok nem a társadalmi normáknak való megfelelésen alapulnak, hanem az őszinteségen, a tiszteleten és egymás valós igényeinek megértésén. Hogy ez milyen formát ölt, az kizárólag azokra tartozik, akik abban a kapcsolatban élnek.
Egyébként ki vagyok én, hogy ezt mondjam neked? Higgy csak tovább a mesékben, ha azok melengetik a lelked. Csak aztán ne csodálkozz, ha a válási statisztikák újra és újra rekordot döntenek.
