Gyakori tévhit – amit a média és a blogok is sűrűn ismételgetnek –, hogy a matrózok így védekeztek a hideg ellen az Északi Flottánál. Ennek azonban semmi köze a valósághoz. A vászonhevederek nemhogy nem melegítettek, de még hűtötték is a testet, mivel szivacsként szívták magukba a nedvességet.
Az első világháborúban a matrózoknak volt rendes egyenruhája, ami mellé nem kellett plusz melegítés: ott volt a csíkos trikó (hivatalosan még 1874-ben hagyták jóvá), a posztókabát (zubbony) és a köpeny. Ezek melegítettek igazán. A melegítésről szóló mítosz az 1920-as évek szovjet propagandájából ered, amikor a hevederes matróz alakját forradalmi ikonná emelték.
A valódi ok egyszerre sokkal prózaibb és zseniálisabb: a Maxim-géppuska a lőszerkészlettel együtt 67 kilót nyomott. Nézzük meg az egyszerű mérnöki magyarázatot.
A valódi probléma: a szörnyeteg géppuska
Az 1910-es mintájú Maxim-géppuska egy igazi vasszörnyeteg volt. Számoljunk csak: maga a fegyver 20 kg, az állvány 8 kg, a csőhűtéshez szükséges víz 20 kg, a lőszerek 19 kg. Összesen: 67 kilogramm.
De ez még nem minden. A tűzgyorsaság percenként 600 lövés. Vagyis egy 250 töltényes doboz mindössze 25 másodperc (!) harc alatt fogyott ki.
A 3–7 fős kezelőszemélyzetnek legalább 5, egyenként 10 kilós dobozt kellett cipelnie. A legnehezebb feladat ennek a vízben történő mozgatása volt partraszálláskor. Ráadásul a dobozok elmerültek, ha a lőszerhordót golyó találta el.
Egyszerű mérnöki feladvány: hogyan juttass el egy tonna lőszert oda, ahol minden másodperc számít? Oszd szét mindenki között!
Ezért találták ki a matrózok még az első világháború alatt ezt a ravasz módszert. Így született meg az a gyakorlat, amely jobban megrémisztette az ellenséget maguknál a géppuskáknál is – a németek „fekete ördögöknek” nevezték őket.
A hevederek viselése az öltözködési szabályzat megsértésének számított. Ha a tengerészek szárazföldi parancsnok alá kerültek, levetették velük. A flottaparancsnokok viszont szemet hunytak felette.
A hevedereket általában 15–20 harcos között osztották szét. Még ha az osztag fele el is esett, a géppuskának akkor is maradt lőszerkészlete jó pár percnyi intenzív harcra.
A feltekerés technikája egyszerű és hatékony volt: keresztbe a mellkason és a háton (a klasszikus X-alakú minta), övvel rögzítve. A töltényeket „lövedékkel kifelé” (heggyel lefelé) helyezték el a gyors előhúzás érdekében.
És itt egy bónusz, amire kevesen figyelnek: a 7,62 mm-es kaliber megegyezett például a Moszin–Nagant puskáéval. A heveder így univerzális töltényövvé vált. Kifogytál a töltényből a rendes tölténytáskádból? Nem gond – csak ki kell venned egyet a hevederből.
Ez volt a fő oka annak, hogy a vászonhevedereket gyakrabban használták, mint a fémet. A vászon puha, rugalmas és könnyű volt (üresen kb. egy kilót nyomott), és jól simult a testre. A fémhevederek merevek és nehezek voltak (üresen kb. 1,6 kg), ráadásul feltörték az ember bőrét.
Az átlagember fő félelme: vajon elsülhettek-e véletlenül a töltények?
A rövid válasz: nem. Az elsütőszerkezet és az ütőszeg a géppuskában van, nem a hevederben. A több százezer eset során egyszer sem fordult elő tömeges véletlen elsülés. A fizika egyszerű: ahhoz, hogy a töltény elsüljön, az ütőszegnek több kilónyi erővel kell ráütnie a csappantyúra. A testmozgásból, vagy akár az esésből származó erőhatások ennél nagyságrendekkel gyengébbek.
A valós kockázatok mások voltak: akadályozta a mozgást a közelharcban, ráadásul feltűnővé tette a viselőjét – kiváló célpontot nyújtva a mesterlövészeknek. Bár a mesterlövészek csak jóval később, a második világháborúban váltak igazi problémává.
1914-ben ez még egy tudatos döntés volt a mozgékonyság és a tűzerő között. És a tűzerő győzött.
Az ellenség tényleg rettegett tőlük
A németek és az osztrák–magyarok „fekete ördögöknek” vagy „fekete halálnak” hívták őket. A pszichológiai hatás valós volt: a hevederekbe burkolózott matróz úgy nézett ki, mint egy páncélozott szörnyeteg, akinek sosem fogy el a lőszere.
Az 1930-as években szabványosították az egyenruházatot, és a hadseregben szigorú fegyelmet vezettek be. A Nagy Honvédő Háborúban (1941–1945) azonban újra visszatért ez a szokás az orosz hadseregben, ismét csak gyakorlati okokból.
