Sőt, volt, aki teljesen letakarta a képernyőt, míg mások csak részlegesen. Egy modern ember számára ez a hagyomány furcsának tűnhet, azonban gyakorlati és társadalmi okok egész sora állt mögötte, amelyeket minden ember jól értett.
A drága technika praktikus védelme
A tévén lévő terítő elsősorban szigorúan használati funkciót töltött be. A tévé a Szovjetunió idején nem csupán szórakozás volt, hanem a család igazi büszkesége, egy drága és hiánycikknek számító szerzemény, amelyet úgy óvtak, mint a szemük fényét.
Az egyik fő gyakorlati ok a por elleni védelem volt. Az olyan szovjet tévékészülékeknek, mint a „Rekord” vagy a „Horizont”, a hátlapján és a tetején sok szellőzőnyílás volt. A bejutó por lerakódhatott az elektronikus alkatrészekre: a csövekre, áramköri lapokra, kondenzátorokra –, és túlmelegedéshez, majd a készülék meghibásodásához vezethetett. A tévé belsejének rendszeres tisztítása nem volt egyszerű feladat, ezért könnyebb volt megelőzni a por bejutását azzal, hogy letakarták a készüléket egy textillel, amikor épp nem használták.
Volt egy olyan vélemény is, hogy ha a képernyő nem poros, akkor csökken az úgynevezett ózonszag, bár ennek semmi köze a porhoz.
Széles körben elterjedt volt az a meggyőződés is, hogy a képcsövet óvni kell a napsugaraktól. Úgy vélték, hogy a képernyőt érő közvetlen napsugarak a fénypor (luminofor) – egy speciális vegyület, amelyet az üveg belső felületére vittek fel, és amely az elektronsugár hatására világított – kiégéséhez vezetnek. A fénypor kiégése tartós árnyékok vagy foltok formájában jelent meg a képen, ami rontotta a kép minőségét. Egyes tévémodellek használati útmutatója valóban azt javasolta, hogy árnyékos helyre telepítsék őket, ami a kis lakásokban nem mindig volt lehetséges. A tévé letakarása textillel egyszerű háztartási megoldást jelentett erre a problémára.
Ezenkívül a textil megvédte a drága lakkozott vagy műanyag burkolatot a karcolásoktól és sérülésektől. A tévé felületét gyakran használták polcként más értékes tárgyak – szobrocskák, vázácskák, órák vagy egyéb díszítőelemek – kiállítására. Hogy megóvják a készülék „homlokát” a karcolásoktól, egyszerűen letakarták azt egy textillel.
Az otthonos kényelem szimbóluma és társadalmi jelzés
A gyakorlati funkció csak a jelenség egyik oldala volt. A letakart tévé az otthonosság, a rend és a jólét erőteljes szimbóluma volt, amelyet akkoriban a háziasszony teremtett meg és tartott fenn.
A totális hiány és az egységesített háztartások körülményei között, amikor a lakásokban egyforma bútorok álltak, és a belső terek sablonosak voltak, pont az ilyen apró részletek tették lehetővé, hogy személyessé tedd a teret, hogy meleggé és „sajátoddá” varázsold. A gyakran saját kézzel kötött vagy hímzett csipketerítő azonnal enyhítette a tévé akkoriban még szokatlan megjelenését, és beillesztette azt az otthonos légkörbe. A „berendezés” része volt, éppúgy, mint a kanapék és komódok támláin lévő hasonló díszítések.
Ez a tárgy egyben a háziasszony szakértelmét és ízlését is mutatta. A kifinomult, gondosan elkészített, kézzel készített terítő jelezte a vendégeknek, hogy a házban egy ügyes asszony lakik, aki ügyel a tisztaságra és az otthonosságra. Egész esztétika állt emögött: a legszebb anyagot kellett kiválasztani, ügyelni rá, hogy mindig tiszta legyen, és gondosan elhelyezni – sarokra hajtva vagy pontosan középre igazítva. Így ez az apróságnak tűnő dolog fontos társadalmi jelzéssé vált, amely a család státuszáról és jólétéről árulkodott.
Mítoszok és tévhitek
Minden tömegjelenséget körbelengenek mítoszok, és a tévék letakarásának hagyománya sem kivétel. Idővel különböző, néha egészen mulatságos magyarázatok születtek és terjedtek szájhagyomány útján.
Az egyik legnépszerűbb modern mítosz az „összeesküvés-elmélet” következménye. Egyesek úgy vélik például, hogy a szovjet emberek tudat alatti vagy akár tudatos félelmükben takarták le a képernyőket az állam „mindent látó szemétől”. A televíziót, mint a propaganda fő szócsövét, a megfigyelés eszközével azonosíthatták, és a textil állítólag szimbolikusan védte a család magánéletét a kívülállók szemétől.
„A nagymamám a 90-es években egy egész huzatot varrt a tévére, és teljesen letakarta vele. Elmondása szerint nemcsak a por, hanem az „ördögök” ellen is, mert amit a 90-es években a tévében mutattak, az egy idős ember számára néha kész őrület volt. Gyakorlatilag nem volt cenzúra, és félt egyáltalán bekapcsolni, különösen esténként. Még a kikapcsolt tévét is veszélyesnek tartotta.”
Egy másik elterjedt tévhit, amely ma már mosolyt csal a műszaki szakemberek arcára, a textil „mágikus” tulajdonságaiba vetett hit volt. Néhányan őszintén azt hitték, hogy a terítő nemcsak a portól véd, hanem valahogyan le is árnyékolja a tévét az elektromágneses zavaroktól, vagy akár javítja a jel vételét. Természetesen a lyukacsos csipke fizikailag képtelen volt ellátni ilyen funkciókat, de ez a meggyőződés tökéletesen szemlélteti azt a már-már misztikus viszonyulást, amely az emberekben a bonyolult és számukra nem teljesen érthető technika iránt kialakult.
A hagyomány újjáéledése a modern világban
Érdekes, hogy ez a múltba veszettnek hitt hagyomány nemrég váratlan folytatást kapott. Kínában divatba jöttek a modern tévékészülékekre és számítógép-monitorokra szánt díszhuzatok és terítők.
A gyártók hatalmas választékot kínálnak különböző anyagokból készült, csipkés elemekkel, masnikkal és gyöngyökkel díszített modellekből. Egyes terítők csak a felső részt takarják, mások a sarkokat, megint mások teljes értékű huzatot alkotnak, amelyet teljesen rá lehet ereszteni a plazmatévé képernyőjére. Van, akinek ez egy nosztalgikus retró-trend, egy módja annak, hogy egy kis melegséget és „otthonosságot” vigyél a belső térbe. Másoknak praktikus megoldás, amely lehetővé teszi a drága tévé fényes képernyőjének megvédését a portól és a karcolásoktól, különösen ott, ahol gyerekek vagy háziállatok vannak.
Így hát az egyszerű textília a régi tévéken sokkal több volt egy darab anyagnál. Egyesítette magában a drága technikáról való racionális gondoskodást, az otthonosságra való esztétikai törekvést és egy finom társadalmi jelzés is volt egyben. Egy egész korszak néma, mégis sokatmondó szimbóluma volt, amelyben a mindennapi gyakorlatok szorosan összefonódtak a mindenki számára érthető kulturális kódokkal.
