Az előbbiek közé tartozik az Észak-Kuril-szigeteki cunami, amely egy ötemeletes ház magasságú hullámokkal csapott le a Szahalini és Kamcsatkai terület településeire.
Az utóbbiak közé pedig az 526-os számú, úttörőket egy gyermeküdülőbe szállító vonat rejtélyes eltűnése. Annyit tudni, hogy a szerelvény a Kanneljärvi állomáshoz közeledve megmagyarázhatatlan módon köddé vált, felbolygatva minden létező hatóságot. Ez a történet a mai napig megoldatlan, és megmagyarázhatatlan részleteivel tartja izgalomban a misztika rajongóit.
Találjátok meg a gyerekeket három nap alatt!
Az 526-os vonat útvonalán a vasúti pályának gyakorlatilag nem voltak leágazásai, így a szerelvény tévedésből sem térhetett le a helyes útról. Amikor a menetrend szerinti időben nem érkezett meg a vágányra, a vasutasok riadót fújtak. A kutatás azonban csak órákkal később kezdődött meg. Ezt a rendkívüli helyzetet súlyosbította, hogy az utasok gyerekek voltak, ami nagy nyilvánosságot kaphatott és botrányt okozhatott volna.
A titkosszolgálatok azonnal nyomozásba kezdtek. Lavrentyij Berija, az állambiztonság főkomisszárja, mindent jelentett a Szovjetunió vezetőjének. A szóbeszéd szerint Sztálin dühbe gurult, amikor a „rejtélyes eltűnésről” szóló képtelenségeket hallotta. Parancsba adta, hogy három nap alatt kerítsék elő a gyerekeket, és büntessék meg az eltűnésük felelőseit.
Önkéntesekből, rendőrökből és titkosszolgálati ügynökökből álló osztagok tucatjai fésülték át a vasútvonalat és környékét. De sem a vonat balesetének, sem ottlétének semmilyen nyomát nem találták.
Csak két nappal később változott meg hirtelen a helyzet: egy ködös reggelen az ISz20-as gőzmozdony befutott az állomásra, zavarba ejtve a vasutasokat. A szerelvény szinte előbukkant a szürke ködfüggönyből, fényszóróival törve utat magának. A szemtanúk megdöbbentek, hiszen a pályát minden létező szempontból átvizsgálták, a vonatnak egyszerűen nem volt hol elrejtőznie a kutatócsapatok elől. A titkosszolgálatok hivatalos irataiban az állt, hogy „a szerelvény a semmiből bukkant elő”.
Mi történt a vonattal?
A vonat teljes személyzetét és a Közlekedési Minisztérium alkalmazottait letartóztatták és kihallgatták. A felnőtt és a gyermek utasok egybehangzóan arról számoltak be, hogy egy furcsa, ködös alagútba kerültek, ami leginkább sűrű, fehér füst gomolygására hasonlított. Amikor a levegő kitisztult, az utasok nem a Kanneljärvi állomáson, hanem a leningrádi pályaudvaron találták magukat. A vonatért felelős vezető Szecskin mozdonyvezetőhöz sietett, de nem kapott tőle semmilyen épkézláb magyarázatot.
A rémült asszony az állomásfőnöktől tudta meg, hogy nem 1952-t, hanem 1992-t írnak. Először azt hitte, ez csak valami rossz tréfa, de a falon lógó naptár és a pályaudvar látványa is önmagáért beszélt. Egyszerűen képtelenség volt elhinni, hogy a vonat átlépett valamilyen időhatárt. A vezető pánikba esett, majd nyomában az utasok is hisztérikus rohamban törtek ki.
Szecskin mozdonyvezető majdnem összeverekedett vele és a kalauznőkkel, amikor elmesélték neki, mi történt. A férfi dühös volt, és azt hitte, hogy bolondot űznek belőle. Mindenkire legyintve mozgásba hozta a szerelvényt, azzal a szándékkal, hogy a depón keresztül tesz egy kört, és megpróbál visszajutni arra az állomásra, ahová eredetileg tartottak. Kollégái próbálták megállítani, hiszen a gőzös más vonatokkal is ütközhetett volna, de a mozdonyvezető hajthatatlan maradt.
Múlt és jelen
Meglepő, de Szecskinnek igaza lett: ez az egyszerű manőver valóban segített nekik visszajutni a múltba. A férfi azonban elszántságáért és talpraesettségéért nem jutalmat, hanem életfogytiglani börtönt kapott. A vonat vezetőjének sem volt jobb sorsa – őt 15 év szabadságvesztésre ítélték.
Ugyanígy jártak az úttörőket kísérő tábori alkalmazottak is, akiket 10 évre börtönbe zártak. Velük együtt pedig a Kanneljärvi állomás szolgálattevője is rács mögé került ugyanennyi időre. Ahogy Sztálin parancsolta, a bűnösöket megtalálták és megbüntették. Az időutazás története sem Sztálinra, sem a nyomozókra, sem a bíróra nem tett mély benyomást.
Ami pedig napjainkat illeti, sok kutató nem tud magyarázatot adni arra, hogyan kerülhetett a Finn Pályaudvar nyilvántartásába egy bejegyzés arról, hogy 1992. június 7-én egy be nem jegyzett vonat jelent meg az állomáson. A szemtanúk igazi „ritkaságként” írták le, amelyet vörös zászlók, valamint Sztálin és Lenin képei díszítettek. Látták az utasait is: úttörő-egyenruhás gyerekeket, akik izgatottan beszélgettek egymással és ijedten nézelődtek, miközben az embereket és a pályaudvar belső terét mustrálták. Kis idő múlva elfoglalták a helyüket a vagonokban, és a vonat a biztonsági előírásokat megszegve útnak indult. Az állomási diszpécser, egy bizonyos Miskina, még a rendőrséget is kihívta, de már késő volt. A rejtélyes ISz20-as gőzmozdonyt nem sikerült megtalálni a síneken – mintha a föld nyelte volna el.
