Most pedig képzeld el, hogy valahol Észak-Mexikó hegyeiben élnek emberek, akik képesek 300 kilométert lefutni lassítás nélkül. Párnázott futócipő, energiazselék és fitneszkarkötők nélkül. Egyszerűen csak szandálban. Őket tarahumaráknak hívják, vagy ahogy saját magukat nevezik, raramuri – „azok, akik gyorsan futnak”.
Miért nem fáradnak el az indiánok?
A tarahumara egy valóságos nép, amely a Réz-kanyonok vidékén, nehezen megközelíthető hegyekben él. Ez egy gyönyörű hely, tele rézzöld falú szurdokokkal. Csak a legtöbben inkább távolról csodálják, mert bejutni a szurdokok mélyére rendkívül nehéz és körülményes.
Az ezeken a helyeken élő indiánok meglehetősen elszigeteltek a társadalomtól. Természetesen tartják a kapcsolatot a civilizációval, rendszeresen járnak bevásárolni, de mégis elkülönülten élnek.
Vallási és kulturális hagyományaik egészen különösek – a sámánizmus és a katolicizmus keverékei. Így a kereszt itt békésen megfér a dobbal.
A tarahumarák kis, kőből és agyagból épült házakban vagy barlangokban laknak. Házaik egyszerűek, ablaktalanok, alacsony mennyezetűek, és csak éjszakai szállásként, valamint az időjárás viszontagságai elleni védelemként szolgálnak. Az alváson kívül szinte minden idejüket a szabadban töltik.
A tarahumarák „kitartásos vadászatot” folytatnak: addig üldözik az állatokat, például a szarvasokat vagy a pulykákat, amíg azok a kimerültségtől össze nem esnek.
A civilizációtól való elszigeteltség segített nekik megőrizni azt az életmódot, amelyben a futás nem fitnesz, hanem a létforma része. Át kell menni a szomszéd faluba? Futás. El kell kapni egy szarvast? Futás. Ünnepet kell rendezni? Két napig tartó futás a hegyekben egy labda után.
Igen, nem olvastad félre. A hagyományos tarahumara versenyek nem szimpla futkározások, hanem kőkemény maratonok.
A férfiak egy falabdát rúgnak, és kilométerek tucatjain át futnak utána a rarajipari nevű szertartás keretében. A nők hasonló játékokban vesznek részt, csak éppen karikákkal. És mindezt napokig tartó tánc kíséri.
A helyi hagyományok szerint még a házastársak közötti beszélgetésekre is gyakran csak a szertartások alatt kerül sor. Képzeld el: 24 óra tánc és folyamatos romantikus beszélgetés a csillagok alatt.
A fő ételük a kukoricából vagy babból készült sűrű leves (pinole), húst ritkán fogyasztanak. Készítenek tesguinót is – egy erjesztett italt, ami lényegében kukoricasör. Az indiánok étkezésére még visszatérünk, hiszen ez az egyik titka a fantasztikus állóképességüknek.
A rekordot az egyik indián tartja, aki 965 km-t futott öt nap alatt. Csak aludni állt meg, de akkor is csak rövid időre. Átlagosan naponta majdnem 200 km-t tett meg. Fantasztikus eredmény!
Miért képesek napokig futni?
A tarahumarák titka nem a szupergenetikában rejlik, hanem több tényező együttesében:
- A hegyekben élnek, gyerekkoruktól kezdve másznak a hegyi ösvényeken, és hozzászoktak az oxigénhiányhoz. Futás közben az emberi test aerob üzemmódra vált, amikor az energiatermeléshez oxigénre van szükség. Egy átlagember hamar megérzi ennek hiányát, számukra azonban ez egy megszokott állapot.
- Egyszerűen és okosan étkeznek: kukorica, bab, tök, chia – semmi chips és cukor, csak lassú szénhidrátok és fehérjék.
- Olyan szandálban futnak, amely nem akadályozza a láb természetes mozgását.
- Nem gondolnak az időre. A futás nem sport és nem verseny. A kultúra, a vallás és az életmód része. Semmi stressz, csak az út.
Néhány tarahumara képviselő részt vett ultramaratonokon szerte a világon – és legyőzte a profikat, miközben alig értették, mire jó ez az egész felhajtás a díjakkal.
A legfontosabb a táplálkozás
A tarahumarák étrendje nem egy gasztroblogger fantáziája, hanem egy évszázadok óta bevált, praktikus recept. A fő energiaforrásuk a pinole, egy kakaóval vagy fűszerekkel ízesített, őrölt kukoricából készült por. Keverd össze vízzel – és máris kész a természetes energiaital. Adj hozzá chia magot – és olyan italt kapsz, ami bármelyik sportitalnál jobban hidratál.
A hús ritkaság. Hal vagy vadhús csak ünnepekkor kerül az asztalra. Egyébként babot, lepényt, tököt és chiát esznek. Egyszerű, finom, tápláló.
A futótechnika
Ha azt gondolod, hogy futócipő nélkül lehetetlen futni, a tarahumarák nem értenek egyet. A szandáljuk, a huarache, csupán néhány szíjból és egy gumi- vagy bőrtalpból áll. Semmi párnázottság, csak a közvetlen kapcsolat a földdel. Ennek eredménye: kevesebb sérülés és nagyobb kontroll.
Ahogy a minimalista futás hívei mondják: „minél kevesebb akadály van közted és a föld között, annál jobb a technikád”.
Lágyan, rövid lépésekkel futnak, szinte hangtalanul. Nem sarokra, hanem talppárnára érkeznek – ahogy az őseik tanították. Ez a technika csökkenti az ízületekre nehezedő terhelést és energiát takarít meg. Próbálj meg így futni – és megérted, miért inspirálódnak egyre gyakrabban a modern futók a tarahumaráktól.
És mi a helyzet velünk? Mit próbálhat ki egy átlagember?
Nem, nem kell Mexikóba utaznod és egy kanyonba költöznöd. Egyszerűen csak átveheted a legjobb szokásaikat:
- Táplálkozás: Cseréld le a reggeli szendvicset mézzel és chia maggal ízesített kukoricalisztkására. Ikass be több babot, tököt és lencsét az étrendedbe.
- Hidratálás: Készíts egy chia magos-citromos italt – finom, egészséges és tényleg működik.
- Mozgás: Próbálj meg ne az eredményért, hanem az élvezetért futni. Legyen a futás a feltöltődés, ne pedig a büntetés egy formája.
Amikor a láthatáron nem a cél, hanem a harmónia van
Ma a tarahumarák kihívásokkal néznek szembe: utak, turizmus, drogkereskedők. Mindez kikezdi a hagyományos életformájukat. De ők még mindig futnak. Nem az érmekért, hanem azért, mert nem futni annyi, mint nem élni. És ebben rejlik a teljes titkuk.
Úgyhogy legközelebb, amikor úgy döntesz, hogy belefáradtál az életbe – próbálj meg egyszerűen kimenni az utcára és futni egy kicsit. Fülhallgató nélkül. Célok nélkül. Egyszerűen csak azért, mert megteheted.
És ki tudja – talán találsz ebben valamit, ami több, mint egyszerű fitnesz.
