Amikor a vitorlás hajók korára gondolunk, a képzeletünk romantikus képeket fest: hófehér vitorlákat a naplemente hátterében, bátor kapitányokat, akik feltérképezetlen vidékek felé veszik az irányt, a hajóharang kongását és a „Fel a vitorlákkal!” kiáltásokat.
De e szép homlokzat mögött egy sokkal sötétebb valóság rejtőzött – egy világ, ahol a kegyetlenség mindennapos volt, és a halál szó szerint minden lépésnél ott leselkedett. És a tengerészekre váró borzalmak közül a legszörnyűbb a „Keelhauling” (vagy gerincen áthúzás) volt – egy büntetés, amely az emberi testet véres péppé változtatta.
Ahhoz, hogy megértsd, miért váltott ki ilyen borzalmat a Keelhauling, először el kell képzelned, kik is voltak valójában a múlt „tengeri farkasai”. A könyvekből és filmekből ismert romantikus képekkel ellentétben a vitorlások legénysége ritkán állt nemes kalandorokból.
A 18-19. századi igazi tengerész leggyakrabban vagy egy szegény ember volt, akit a nyomor kényszerített erre az útra, vagy egy bűnöző, aki az igazságszolgáltatás elől menekült, vagy egyszerűen egy részeges, akit egy kikötői kocsmában, néhány korsó rum után toboroztak. A kapitányok pontosan tudták, kivel van dolguk, és vasmarokkal tartották fenn a fegyelmet.
A korabeli flottánál alkalmazott büntetési rendszer lenyűgözött a maga változatosságával és kifinomultságával. Kisebb vétségekért megkorbácsolhattak (speciális hajókötelekkel), a tűző napon az árbóchoz kötözhettek, vagy megvonhatták a fejadagodat.
Súlyosabb bűnökért a matrózok sorfala között kellett végigmenned, ahol mindenkinek meg kellett ütnie a vétkest. De mindezek a módszerek gyerekjátéknak tűntek a Keelhaulinghoz képest – egy büntetéshez, amelyet a tengerészek egymás között csak „az ördög csókjának” neveztek.
Technikailag az eljárás így nézett ki: a hajó gerince (kielje) alatt átvezettek egy erős kötelet, amelynek végeit az alsó vitorlarúd csigáihoz rögzítették. A vétkes tengerészt meztelenre vetkőztették, szorosan ehhez a kötélhez kötözték, és nagy lendülettel a vízbe dobták.
A tiszt parancsára a legénység húzni kezdte a kötelet az egyik oldalon, áthúzva a szerencsétlent a hajó teljes teste alatt. Egyetlen „áthúzás” – és az illető a túlsó oldalon bukkant fel, alig élve. De ritkán korlátozódott a büntetés egyetlen alkalomra – általában legalább három áthúzást írtak elő.
A legszörnyűbb nem is maga a víz alá merülés volt. A tapasztalt tengerészek percekig is vissza tudták tartani a lélegzetüket. Nem is a hideg víz – bár az sem tett hozzá a kellemes érzéshez.
A fő veszélyt a hajó gerince jelentette, pontosabban az, ami rajta nőtt. Egy olyan korban, amikor a hajók fél évig ki sem kötöttek a dokkban, a vízalatti részüket kagylók, algák és tengeri férgek valóságos dzsungele nőtte be.
A hajófúró kagylók, a feketekagylók, a tengeri makkok – mindezek borotvaéles kinövésekkel borították a hajófeneket. Képzelj el egy gigantikus reszelőt, amin több tucat kilogrammos erővel húznak végig…
Az első áthúzás után a bőr véres péppé változott. A második után foszlányokban kezdett leválni. A harmadik után már az izmok és a csontok is kilátszottak. De még ha az áldozatnak csodával határos módon sikerült is túlélnie ezt a poklot (és az ilyen esetek rendkívül ritkák voltak), a vérmérgezés miatti elkerülhetetlen halál várt rá – a hajón uralkodó higiéniátlan körülmények között a sebek elkerülhetetlenül elfertőződtek.
Érdekes, hogy a Keelhaulingot nem csak úgy akármilyen vétségért alkalmazták. Ez volt a tengeri igazságszolgáltatás „legfőbb büntetése”, amelyet csak a legsúlyosabb bűnökért szabtak ki: gyilkosságért, lázadásért vagy a kapitánnyal szembeni nyílt engedetlenségért.
Valójában ez nem csupán a büntetés egyik módja volt, hanem egy erős pszichológiai eszköz is – a megcsonkított test látványának örökre el kellett vennie a legénység többi tagjának kedvét a lázadástól.
Idővel a Keelhauling eltűnt a tengerészeti gyakorlatból – részben a törvények humanizálódása miatt, részben pedig azért, mert maga a flotta szerkezete is megváltozott. A vitorlás hajókat felváltották a gőzhajók, a csőcselék és kalandorok helyett pedig hivatásos tengerészekből állították össze a legénységet.
De még ma, évszázadokkal később is, a történelem megőrizte ennek a hátborzongató büntetésnek az emlékét, emlékeztetőül arra, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek, ha hatalomról és fegyelemről van szó.
Ami különösen megdöbbentő, az az, hogy ezek a gyakorlatok nem valamiféle „sötét középkorban” léteztek, hanem a felvilágosodás korában, amikor Európa büszke volt a humanista eszméire.
Különös paradoxon alakul ki: miközben Párizs és London szalonjaiban a filozófusok az emberi jogokról értekeztek, ugyanezen országok hadihajóin az embereket szó szerint szétkenték a hajótestén egy engedetlenségi kísérletért. Ez ismét bizonyítja, hogy a fejlődés egyenetlen dolog, és a kegyetlenség sokkal közelebb él a civilizáltsághoz, mint gondolnánk.
Ma a Keelhauling valami hihetetlenül távoli és barbár dolognak tűnik, mint az inkvizíció kínzásai vagy a középkori kivégzések. De érdemes elgondolkodni: vajon a néhány évszázad múlva élő utódaink nem fognak-e ugyanilyen borzalommal olvasni néhány olyan rendfenntartási módszerről, amelyet ma normálisnak tartunk?
Ezért ez nem csupán egy rémtörténet a múltból, hanem egy ok is arra, hogy elgondolkodj az erőszak természetéről és arról, hogy hol húzódik a határ a szükséges fegyelem és az indokolatlan kegyetlenség között.
