Aztán, mintha mi sem történt volna, a hónod alá dugták, hogy megmérjék a lázadat! Milyen ellentmondásos helyzet, nem igaz? De nem csak Magyarországon álltak így a dolgok.
Európa nagy részében például, bár az emberre jelentett veszélye miatt lemondtak a higanyos lázmérőkről, magát a higanyt mégis többet bányásszák, mint bárhol máshol a világon. Mindez pedig azért van, mert a higanyt közismert veszélyessége és mérgező hatása ellenére a mai napig használják az orvostudomány és az ipar számos területén.
De ahogy illik, kezdjük a legelején. Tehát, a higany, latin nevén Hydrargyrum, a Mengyelejev-féle periódusos rendszer hatodik periódusának eleme. A higany rendszáma a táblázatban 80, és a cink alcsoportjába tartozik.
Bár sokan fémnek nevezik a higanyt, ez nem teljesen igaz. A higany egy átmenetifém, amely szobahőmérsékleten nehéz, ezüstfehér színű folyadék, és gőzei rendkívül mérgezőek. Mellesleg a világon mindössze két olyan kémiai elem létezik, amely normál körülmények között folyékony halmazállapotú: a bróm és maga a higany.
Annak ellenére, hogy pusztán ránézésre a higany teljesen biztonságosnak, sőt, szépnek tűnik (gondolj csak az összetört lázmérőből kiguruló ezüstös golyócskákra), ez a benyomás csalóka. A valóságban a higany mérgező gőzöket bocsát ki, amelyek a szervezetbe jutva nemcsak tüdőkárosodáshoz, hanem más, súlyosabb és gyakran visszafordíthatatlan következményekhez is vezetnek.
Különösen veszélyes a méhen belüli fejlődés szakaszában. Igen, a higany még a méhlepényen is képes áthatolni! Éppen ezért az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a higany azon tíz fő anyag közé tartozik, amelyek a legnagyobb veszélyt jelentik az emberi egészségre.
Ahogy már korábban említettem, a higanynak nagyon mérgező gőzei vannak, de nem csak azok. A higany oldata nem kevésbé mérgező és veszélyes, mivel a vízbe kerülve nemcsak a mikroorganizmusok pusztulását okozza, hanem oldott formában örökre a vízben is marad. Innentől kezdve pedig bármi megtörténhet… A higannyal „megmérgezett” víz végül bekerülhet a vízellátó rendszerbe, és egy egész városnak kárt okozhat. Mellesleg, egy súlyos mérgezéshez nagyon kevés higany is elegendő.
És ha már a vízről és a városról van szó: 1956-ban a japán Minamata város több lakosánál egy furcsa betegség ütötte fel a fejét. Ez mozgási és tapintási zavarokban nyilvánult meg; a betegeknél látás- és hallásromlást figyeltek meg, a beszédük érthetetlenné vált, és esetenként bénulás is előfordult.
Ahogy később kiderült, a furcsa kór okát a helyi öbölbe (amelyet szintén Minamatának hívnak) engedett, higanyt tartalmazó ipari hulladék jelentette. A vízben élő mikroorganizmusok feldolgozták a higanyt, és metil-higannyá alakították – ez egy rendkívül veszélyes anyag az emberi központi idegrendszerre nézve. A metil-higany pedig bekerült a halak szervezetébe, amelyeket az öböl mellett élő emberek fogyasztottak.
A japán városban történt események kiindulópontjává váltak a higanyfelhasználás világméretű, fokozatos csökkentésének folyamatában. A legfontosabb lépés pedig az ENSZ égisze alatt, 2013. október 10-én a japán Kumamotóban aláírt Minamatai Higanyegyezmény volt. Ezt a megállapodást, amelyet a minamatai tragikus események tiszteletére neveztek el, a világ 128 országának képviselői írták alá.
Mindez szörnyű. Természetesen a higany pusztító hatásáról beszélek. Pedig régen még gyógyítottak is vele! Pár évszázaddal ezelőtt például teljesen normális jelenségnek számított egészségmegőrzés céljából meginni egy pohár higanyt. Úgy vélték, hogy a nehéz folyadék „áttolja” a felesleget és kisimítja a beleket.
Egészen 1967-ig a Szovjetunióban, és az 1970-es évek végéig az Egyesült Államokban a higanyt aktívan alkalmazták a szifilisz kezelésére, mivel ez a betegség rendkívül ellenálló volt más gyógyszerekkel szemben. Igaz, egy ilyen kezelés után az embereknek kihullott a hajuk és más testi funkcióik is károsodtak, cserébe viszont a szifilisznek nyoma sem maradt. A higanytartalmú fogtömésekről pedig már ne is beszéljünk.
Ma már természetesen szó sincs ilyesmiről, hiszen az egész civilizált világ tudja, mennyire veszélyes a higany. Ezért az orvostudományban a használata a lázmérőkre korlátozódik (és azokra is csak kevés országban), illetve egyes vakcinákban tartósítószerként alkalmazzák, de csak minimális dózisban.
Az ipar már más kérdés – itt a higanyt, ha nem is mindenhol, de számos ágazatban alkalmazzák. Például precíziós hőmérőkben használják széles működési hőmérséklet-tartománya miatt. Vagy a fénycsövek gyártásánál. A lámpákat higanygőzzel töltik meg, amely parázsló kisülésben világít, és sok ultraibolya fényt bocsát ki. Hogy a fény láthatóvá váljon, a lámpa belsejét fényporral vonják be, amely nélkül a lámpa kemény ultraibolya sugárzás forrása lenne.
A higanyt alkalmazzák továbbá nagy átlagos áramerősségű (több száz amperes) elektromos áramkörök egyes alkatrészeiben, helyzetérzékelőkben, bizonyos kémiai áramforrásokban, sőt, néhány nagy terhelés alatt működő hidrodinamikus csapágy munkaanyagaként is.
Egy időben a higany része volt annak a festéknek is, amellyel a hajók vízvonal alatti részét vonták be, hogy megakadályozzák a vízi élőlények megtapadását. A 20. század közepéig pedig a higanyt aktívan használták manométerekben, barométerekben és más időjárási műszerekben. Innen ered egyébként a hagyomány, hogy a légnyomást higanymilliméterben mérik.
Nem fogod elhinni, de a higanyt még a divatiparban is alkalmazták. A kalapkészítés során a filc kikészítésére, valamint a tükörgyártásnál a felületek amalgámozására (ötvözésére) használták.
Ma már persze a helyzet némileg más – különösen a Minamatai Egyezmény aláírása óta. Igyekeznek a higany helyett más anyagokat találni, hogy a használatát a minimumra csökkentsék, vagy akár teljesen elhagyják.
Sajnos ez eddig még nem sikerült. Mert… ilyen ez a higany: egyszerre hihetetlenül veszélyes és pótolhatatlan. Így nem marad más, mint hogy ébernek és óvatosnak legyünk, és vigyázzunk a higanyos lázmérőinkre, már ha maradt még ilyen egyáltalán.
