Most pedig megjelent egy újabb érdekes cikk a Nature-ben, amelyben Carlo Rovelli elméleti fizikus ennek a dimenziónak a különös viselkedését írja le.
Az idő múlásával kapcsolatban sokkal több minden tűnik illuzórikusnak, beleértve Isaac Newton elképzelését az univerzális óráról. Még Albert Einstein relativisztikus térideje is – az a rugalmas szövedék, amely úgy görbül, hogy a helyi idő a relatív sebességtől vagy egy tömeg közelségétől függően változik – csupán egy hatékony leegyszerűsítés.
Az idő annyira magától értetődőnek tűnik, hogy ritkán kérdőjelezed meg a létezését. Érzed, ahogy telnek az órák, és az eseményeket egyetlen idővonalra fűzöd fel. Ennek ellenére az elméleti fizika számos területén magát az idő fogalmát, mint előre haladó létezőt, erősen kétségbe vonják.
Egyes kutatók azt állítják, hogy az idő semmilyen alapvető értelemben nem létezik. Az a meggyőződésed, hogy létezik a „most”, lehet, hogy csupán az érzékelésed csal meg téged.
Szakadék tátong aközött, ahogyan az időt érzékeled, és ahogyan azt a modern egyenletek leírják. Az intuíciód azt súgja, hogy a jelen pillanat megkülönböztethető, a jövő nyitottnak, a múlt pedig rögzítettnek tűnik. Einstein elméletei szerint azonban minden pillanat egyformán valós lehet, így nincs univerzálisan érvényes jelen.
Kutatók kimutatták, hogy a gravitáció képes lelassítani az órák járását. Így például az idő valamivel lassabban telik a tengerszinten, mint egy hegycsúcson, mert ott egy kicsit közelebb vagy a Föld gravitációs vonzásához.
Ezek a tények azt mutatják, hogy az időtartamok változhatnak a sebességtől és a gravitációs mezőktől függően. Az általános relativitáselméletnek nincs beépített szabálya, amely egyetemes időfolyamot írna elő. Ehelyett sok fizikus úgy véli, hogy az agyad vetíti rá az idő áramlásának élményét egy egyébként statikus valóságra.
Egyesek azt feltételezik, hogy amit az „idő áramlásának” nevezel, az a fizikai tárgyak közötti összefüggésekből (korrelációkból) ered.
A kvantummechanika tovább bonyolítja a helyzetet. A hagyományos megfogalmazások az időt abszolút paraméterként kezelik, ami csak ketyeg, miközben a részecskék a lehetséges állapotok között ugrálnak. A kvantumkísérletek azonban azt mutatják, hogy egyetlen megfigyelő sem képes meghatározni egy egyetemesen érvényes „éppen most”-ot. Néhány tudós megpróbálja teljesen kiiktatni az időt az egyesített elméleteiből.
Például a Wheeler-DeWitt egyenlet közismerten elhagyja az időt a kvantumgravitáció leírásakor. Ahelyett, hogy azt írná le, hogyan fejlődik az univerzum, az egyenlet az egész különböző részei közötti összefüggésekre (korrelációkra) összpontosít. Az idő olyasvalamivé válik, ami akkor jön létre, amikor a megfigyelők helyi órákat „hasítanak ki” maguknak az időtlen szövedékből.
Meg kell vizsgálnunk magának az időnyílnak a természetét is. Az univerzum születésekor fennálló alacsony entrópiájú állapotok teremtették meg az alapját a visszafordíthatatlan (irreverzibilis) folyamatoknak.
Ebben az értelemben az a „nyíl”, amelyet követni vélünk, nem magába az időbe van beleszőve. Hanem a rendezetlenség felé mutató statisztikai tendenciából fakad, azt a benyomást keltve benned, hogy az események korábbitól későbbi sorrendben követik egymást.
Függetlenül attól, hogy az idő létezése illúzió, a termodinamika mellékterméke, vagy mélyebb törvényekből fakadó, újonnan megjelenő (emerens) tulajdonság-e, te továbbra is a hétköznapi időérzékelésedhez vagy kötve.
Talán a legnagyobb rejtély nem is az, hogy létezik-e az idő, hanem az, hogy az agyad miért ragaszkodik annyira ahhoz az elképzeléshez, hogy az idő megállás nélkül áramlik, és miért olyan nehéz elengedned ezt a gondolatot.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
