Vigaszállomások: Ázsia civil lakosságának egyik legtragikusabb szenvedése a második világháború alatt. Hadd meséljek ma erről egy kicsit részletesebben.
Hogyan jöttek létre a „vigaszállomások”?
A hírhedt „vigaszállomások” létrehozásának ötletét először Jaszudzsi Okamura altábornagy vetette fel még 1932-ben. Nagyon aggasztotta őt, ahogyan katonái a megszállt Kína utcáin elfogott nőkkel szórakoztak.
- Nem mintha Okamurát akkoriban különösebben aggasztotta volna a szerencsétlen kínai nők meggyalázott becsülete. Egyszerűen arról volt szó, hogy az efféle katonai „szórakozások” a fegyelem súlyos hanyatlásához vezettek a császári hadsereg soraiban. Ráadásul mindenféle szégyenletes nemi betegség is felütötte a fejét. Emellett a japán katonák rendszeres hajtóvadászata a helyi nőkre erősen felingerelte az őslakos kínaiakat, ami még a legbékésebb parasztokat is arra késztette, hogy fegyvert ragadjanak és partizánnak álljanak.
Ezért úgy döntöttek, hogy a kicsapongást ellenőrzés alá vonják. Mégpedig pontosan ezekkel a vigaszállomásokkal. Érdekesség, hogy az első ilyen állomás 1932-ben nyílt meg a japánok által elfoglalt Sanghajban, méghozzá Japánból érkezett, „megbízható” személyzettel.
- Az állomásokon dolgozó nőket a japánok „ianfu”-nak (慰安) nevezték, ami szó szerint „vigasztaló nőket” jelent. Magukat az állomásokat „Iandzsó”-nak hívták, ami nagyjából annyit tesz: „a vigasz, a nyugalom és a kényelem házai”. Egy meglehetősen komor eufemizmus, nem igaz?
„Bátor hőseink szomorúak. Kell valaki, aki megvigasztalja őket az idegen földön” – magyarázta a kifejezést maga Okamura.
Idővel azonban a „vigaszállomások” száma rohamosan nőni kezdett. A japánok ezért úgy döntöttek, hogy önkéntes-kényszerített alapon „alkalmaznak” nőket a megszállt területekről: kínaiakat, koreaiakat, filippínókat, malájokat, indonézeket. Sőt, még világos bőrű nőket is bevontak: a délkelet-ázsiai elfoglalt európai gyarmatokról, vagy Harbinban és Sanghajban élő orosz emigránsok közül.
- Néhány szó a „vigaszállomások” világos bőrű „dolgozóiról”. Őket a japánok általában erőszakkal hurcolták el. Főként az ázsiai gyarmatokon ezrével élő, dolgozó vagy szolgáló hollandok, franciák, angolok feleségeit, lánytestvéreit, lányait. De a Vöröskereszt fogságba esett amerikai ápolónőinek is kijutott ebből a sorsból.
A japánok ráadásul kifejezetten kis termetű európai nőket válogattak az állomásokra – attól tartottak, hogy alacsony termetű katonáik a döntő pillanatban megijednek a túl nagydarab fehér nőktől.
Milyenek is voltak ezek a vigaszállomások?
1942-re, a csúcsponton, a japánok által megszállt területeken már több mint 700 „vigaszállomás” működött. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a katonák felhagytak volna a helyi nőkkel való erőszakoskodással: az állomásokra ugyanis fizetni kellett a belépésért, de azokon kívül továbbra is lehetőségük nyílt ingyen „kielégíteni a szükségleteiket”…
A „vigaszállomások” általában szögesdróttal körülvett, egyszerű barakkok voltak. A japánok számításai szerint minden 700 ezer katonára legalább 20 ezer „vigasztalónőre” volt szükség.
A „vigaszállomások” szigorú időbeosztás szerint működtek: reggel 9-től a közlegények látogatták őket. 16:00 és 20:00 óra között a magasabb rangú katonák következtek. Végül este 8 órától éjfélig a főtisztek és tábornokok tették tiszteletüket.
- Érdekesség, hogy a nők kétféleképpen kerültek a „vigaszállomásokra”. Vagy erőszakkal hurcolták el őket egyenesen az otthonukból, vagy pedig megtévesztéssel: elhitték a japánok ígéretét, miszerint egy másik városban jól fizető állást kapnak, például szolgálóként, szövőnőként vagy „különleges ápolónőként”. Csak a helyszínen derült ki számukra a munka valódi természete.
Maguk a „vigaszállomások” két típusba sorolhatók: voltak tisztán katonaiak, amelyek teljes mértékben a fegyveres erők irányítása alatt álltak, és voltak katonai-magán jellegűek, amelyeket „vállalkozók” szerveztek a női társaságra vágyó, „szenvedő” katonák támogatására. A „vigasztalónők” életkorára a japánok nem voltak tekintettel – könnyen idekerülhettek akár 12-13 éves lányok is.
- Egyikük így emlékezett vissza: „Japán katonák törtek be a házunkba rizsért. Megláttak, és felráncigáltak egy teherautóra, ahol már több másik lány is ült.”
Minden nőnek egy átlagos hétköznapon legalább 20-30 „klienst” kellett kiszolgálnia. Hétvégén ez a szám akár az 50-et is elérhette. Ha egy „vigasztalónő” rájött, hogy terhes, jelentenie kellett. Válaszul egy speciális szert kapott, amit „606-os számú antibiotikum-terramicinnek” neveztek, az abortusz előidézésére. Ennek ellenére néhány nőnek sikerült megszöknie, sőt, a gyermekét is világra hoznia és megtartania.
A „vigasztalónők” sorsa
A „vigaszállomásokat” csak 1945 augusztus-szeptemberében számolták fel, Japán („a Felkelő Nap Országa”) végső, feltétel nélküli kapitulációja után.
- A háború után Japán sokáig hevesen tagadta a felelősségét a „vigaszállomások” létrehozásában. Azzal érveltek, hogy a jelenség nem volt tömeges méretű, és a nők kivétel nélkül önként, pénzért dolgoztak ott. Nem meglepő tehát, hogy a mai japán történelemtankönyvek második világháborúról szóló fejezeteiben egyetlen szót sem találsz ezekről az „állomásokról”.
Maga a rendszer kiagyalója, Okamura tábornok 1966-ban Japánban halt meg, anélkül, hogy a legcsekélyebb lelkifurdalást s érezte volna. Abe Sindzó japán miniszterelnök pedig még 2007-ben is szemrebbenés nélkül állította:
„Az áldozatok tömeges voltát eddig senki sem bizonyította.”
Mindezt annak ellenére, hogy a körülbelül 400 ezer fogva tartott és megkínzott nőnek alig a negyede élte túl a „vigaszállomásokat”. Sokan egyszerűen nem bírták a „termelési terhelést”, és öngyilkosok lettek. De a túlélők sorsa is könyörtelenül kettétört.
- Japán csak 2015-ben ismerte el részlegesen a felelősségét – de akkor is csak a Dél-Koreával fenntartott „baráti” kapcsolatokra való tekintettel, és csak a koreai áldozatok felé. Fizettek némi kártérítést is. Dél-Koreában ma külön emléknap (minden év augusztus 14.) tiszteleg a „vigasztalónők” előtt. Nem véletlenül, hiszen a „vigaszállomásokon” dolgoztatott nők túlnyomó többsége koreai volt.
2017-ben a dél-koreaiak Puszanban emlékművet is állítottak egy „vigasztalónőnek”, méghozzá pont a japán főkonzulátus épületével szemben. Válaszul Japán egyszerűen visszahívta a konzulját a városból.
