Ilyenek voltak az Oszmán és a Kínai Birodalom, valamint a perzsa Achaemenida-dinasztia birodalma. A kisebb államok uralkodói vagy politikai házasságokat kötöttek, vagy hadjáratok során szereztek asszonyokat, de nem alakították ezt rendszeressé.
Ezért a háremhölgyek sorsa uruk halála után nagyon eltérő volt, attól függően, hogy hol, mikor és milyen vallási környezetben éltek. Nézzük meg, mi történt velük a különböző esetekben!
Az oszmán háremek szokásai a legismertebbek, akár a szultán rabszolgáiról, akár nemes hölgyeiről van szó. Többségük rabszolgasorban, vagy ahhoz hasonló helyzetben élt, főleg, ha nem tértek át az iszlám hitre.
Ezért nem mindig dönthettek szabadon a sorsukról, még férjük halála után sem. Az oszmánoknál az volt a szokás, hogy ha az egyik háremhölgy fiú gyermeke esélyessé vált a trónra (általában több örökös is volt), akkor el kellett költözniük Isztambulból egy vidéki tartományba, még a szultán életében. Az anya ott segített a fiának a kormányzásban, amolyan tanácsadóként és háziasszonyként is tevékenykedett mellette. Ez felkészülés volt a későbbi uralkodásra.
Ha az ő fia lett a győztes a trónért folyó, apja halála utáni harcban, az özvegy megkapta a „valide szultán” címet, és ő lett az új szultán háremének a vezetője. Szigorúan tilos volt az új szultánnak az apja háreméből nőt választania, a háremet csak új lányokkal lehetett feltölteni.
Ha a fia elvesztette a trónért folyó harcot, az anyára két sors várt. A jobbik esetben a Régi Palotába (más néven a „Könnyek Palotájába”) küldték, amelyet még II. Mehmed építtetett Konstantinápoly bevétele után, mielőtt átköltözött volna a Topkapı palotába. Itt élhette le hátralévő életét.
De voltak kivételek. Például I. Szulejmán szultán egyik kedvenc ágyasát, a cserkesz származású Mahidevrant, miután a fiát, Musztafa herceget, és az unokáját is kivégezték, nem Isztambulba, hanem Bursába, a korábbi oszmán fővárosba száműzték.
Ez azért volt így, mert korábban, amíg Edirne volt a birodalom központja, az volt a szokás, hogy a kegyvesztett szultáni özvegyek oda vonultak vissza. Mahidevran Bursában fia sírját gondozta, és ott gyászolta özvegységét.
A Szulejmán életében Mahidevran szegénységben élt, kénytelen volt az ékszereit is eladni, hogy megéljen, a szolgáit pedig megalázták és becsapták a piacon. Azonban, amikor Szulejmán másik fia, II. Szelim lett a szultán, Mahidevran sorsa jobbra fordult: pénzt kapott, házat vásárolhatott, és minden adósságát kifizették. Ennek köszönhetően fia sírját is pompásan feldíszíthette.
A szultán többi asszonyának sorsa a következőképpen alakult: ha nem szültek fiút, és lányuk született, akkor gyakran a lány férjének családjához kerültek, vagy a Régi Palotában maradtak.
Ott, bár nem éltek olyan fényűzően, mint korábban, de nem is kellett nélkülözniük. Ez főleg az idősebb nőkre volt jellemző, a fiatalabbakat az új uralkodó férjhez adhatta. Ez teljesen elfogadott volt az oszmán szokások szerint. Sőt, megtiszteltetésnek számított a szultán háreméből feleséget választani.
A szultán életében azokat a lányokat adták férjhez, akiket ő nem talált vonzónak, halála után pedig azokat, akik még „jó karban” voltak. Néhány fiatal lány maradhatott a Topkapı palotában szolgálóként, ha engedelmes volt, és maga is ezt akarta. Az oszmán birodalom utolsó századában, a liberalizációs reformok után, a háremhölgyek már szabadon visszatérhettek apjuk házába, és saját életet kezdhettek.
Kínában nem voltak vallási megkötések a nők sorsát illetően, de időről időre előfordult a xunzang gyakorlata. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó halálakor az asszonyainak is követniük kellett őt a túlvilágra – hasonlóan, mint ahogy ez a szlávoknál, a vikingeknél és más népeknél is szokás volt.
I.e. 210-ben, Kína egyesítője, Csin Si Huang-ti császár halálakor minden ágyasát vele együtt temették el (természetesen előtte megölték őket). A Ming-dinasztia alapítója, Csu Jüan-csang 1398-as halálakor 38 ágyasa követte őt a halálba, az uralkodó külön kívánsága szerint.
A korai középkor kínai uralkodói azonban már ritkábban bántak ilyen kegyetlenül a háremhölgyekkel. Férjhez adták, vagy pénzzel kárpótolták és elbocsátották őket. A xunzang szokását végül csak a 15. században törölték el teljesen.
Más iszlám országokban, ahol szintén voltak háremek, a fő örökös vetélytársait nem ölték meg. A fiúk általában földbirtokot kaptak, és az anyjuk velük tarthatott. Az idősebb asszonyok nyugdíjat kaphattak, a fiatalabbaknak pedig új férjet kerestek. Azokra, akik csak lányt szültek, hasonló sors várt, bár ők a döntésük szerint akár a lányukkal is tarthattak annak új családjához.
