Hogyan fűtötték fel az emberek a középkorban a hatalmas, kőből készült várakat?

Míg a mai többemeletes házak lakói csak akkor kezdenek el a fűtésen gondolkodni, amikor a radiátorok kihűlnek, a középkorban az embereknek egészen más kihívásokkal kellett szembenézniük.

Amíg mi ősszel legtöbbször csak kényelmesen várjuk, hogy bekapcsoljon a központi fűtés és a forró víz meginduljon a radiátorokban, a középkori embereknek meg kellett küzdeniük a melegért.

A valóság az, hogy a középkor sokkal kevésbé volt romantikus, mint ahogy azt a filmekben és regényekben ábrázolják.

Hogyan vészelték át a hideg teleket a hatalmas kővárak lakói Európában, ahol nem volt sem áram, sem központi fűtés, sem gázkazán?

Hogyan épültek az európai várak?

Először is fontos megérteni, hogy mit takar a „vár” fogalma. A várak erődített építmények voltak, melyeket az ellenséges támadások elleni védelem céljából építettek. Ezek nem csupán egyetlen épületet jelentettek, hanem falakkal körülvett épületegyütteseket, melyek a várlakók biztonságát szolgálták.

Európa szerte épültek várak, de a kontinens éghajlati viszonyai igen eltérőek voltak. Gondoljunk csak a Közép-Európában, Angliában, Németországban vagy Franciaországban található erődítményekre. Ezek a várak magas színvonalú építési technikával és felszereltséggel büszkélkedhettek.

Bár Európában enyhébbek a telek, a kőépületek belső terei mégis további fűtést igényeltek. A hideg hőmérséklet, a keskeny ablakok miatt beszűrődő kevés fény, a kőfalakból származó nedvesség és a huzat sok kellemetlenséget okoztak az ottlakóknak.

A vár urai igyekeztek enyhíteni ezeken a problémákon, javítva a belső terek felszereltségét és komfortosságát. Fontos megjegyezni, hogy a várak a védelmi funkciójuk mellett évszázadokon át a hatalom és a gazdagság szimbólumai is voltak. Sokukat lenyűgöző tájakra építették, hegyekre vagy tavak mellé, hogy még impozánsabb hatást keltsenek.

Kandallók és kályhák

A középkorban a fatüzelésű kandallók és kemencék jelentették a fő hőforrást az európai várakban. A kandallók tulajdonképpen kontrolált tábortüzek voltak, amelyek a belső térben égtek, téglával és agyaglapokkal bélelt kamrákban, amelyek megtartották a hőt.

A hőátadás elsősorban természetes infravörös sugárzás és konvekció révén történt, a kőkemencék pedig csak azt a helyiséget fűtötték, ahol felállították őket.

A kandallókat a legfontosabb helyiségekbe telepítették, ahol az emberek gyakran tartózkodtak, aludtak vagy dolgoztak. A téli hónapokban azonban a tűzifa-fogyasztás óriási volt, ami fokozatosan kimerítette az európai erdőket. Ezért az emberek elkezdtek szenet és tőzeget is használni.

A kandallók és kemencék hatékonyságának javítása érdekében szenes tálcákat és a falakon áthaladó meleg levegőcsöveket is alkalmaztak. A hidegebb régiókban pedig hosszabb ideig fűthető és takarékosabb tüzelőanyag-felhasználású kemencéket használtak.

Napjainkban az új technológiáknak és anyagoknak köszönhetően a fűtési rendszerek hatékonyabbá és környezetbarátabbá váltak. A kandallók és kemencék azonban továbbra is népszerűek belsőépítészeti elemként, még ma is a kényelem és a luxus szimbólumai maradtak.

Mit tettek, ha nem volt elég kandalló?

A középkorban, ha egyetlen kandalló nem tudott elegendő meleget biztosítani a téli időszakban, a várak lakói különféle módszereket alkalmaztak a hőszigeteléshez és a hőmegtartáshoz.

• A kőfalak szigetelése: Deszkákkal burkolták a kőfalakat, vagy gobelinekkel díszítették őket. Vastag függönyöket aggattak a huzat ellen.
• Szigetelés a padlón: Állatszőröket terítettek a padlóra.
• Öltözködés: Több réteg ruhát viseltek, és ha megengedhették maguknak, vagy sikeres volt a vadászat, prémes köpenyeket is hordtak.

• Táplálkozás: A hőmérséklet-érzet javítása érdekében zsíros ételeket és alkoholt fogyasztottak, ha erre lehetőség volt.
• Alvás: Ruhában és sapkában aludtak, mert a fejtetőn keresztül sok hő távozik. Baldachinos ágyakat használtak, és melegítőket (melegített kövekkel vagy szénnel töltött zacskókat) is alkalmaztak.

A XV-XVI. században a várakban elkezdették alkalmazni a hipokausztumot, egy hatékony fűtési rendszert, a központi fűtés elődjét. Ez a rendszer úgy működött, hogy a földszinten elhelyezett nagy kemencében köveket vagy gránitdarabokat hevítettek fel. Ezután a kéményt elzárták, és a meleg levegő a felmelegített kövekből a felső emeleteken lévő helyiségekbe vezetett csatornákon keresztül áramlott. Ez a konvekciós fűtési rendszer füstmentes és viszonylag hatékony volt (a kandallóhoz képest).

A viktoriánus Anglia idején a még lakott várakban elkezdték alkalmazni a modern gőz- vagy vízteres központi fűtési rendszereket radiátorokkal, ami tovább növelte a várakban való élet komfortosságát, és hatékonyabbá tette a hideg elleni küzdelmet.

Az idő múlásával a fűtési technológiák az új anyagoknak és az új módszerek kidolgozásának köszönhetően hatékonyabbá és környezetbarátabbá váltak. Manapság már a történelmi várakban is egyre gyakrabban használnak modern fűtési rendszereket, amelyekkel csökkenthető az üzemanyag-fogyasztás és hatékonyan fűthetők a helyiségek.

A kandallók és kemencék azonban továbbra is fontos belsőépítészeti elemek maradnak, amelyek segítenek meghitt és kellemes légkört teremteni, nem mellékesen pedig emlékeztetnek az európai várak hagyományaira és történelmére.