Képzeljük csak el a mai gyerekeket: körülöttük forog a világ, minden vágyukat lesik, igazi kis királyokként és császárokként élnek. De vajon mindig is így volt ez? A középkorban a gyermekekre egészen más élet várt, oly annyira, hogy a mai szülők valószínűleg elborzadnának a korabeli nevelési módszerektől és a gyerekek életkörülményeitől.
A francia történész, Philippe Ariès, aki a gyerekkor történetét vizsgálta különböző korszakokban, arra a következtetésre jutott, hogy a sötét középkorban a gyerekeket egyáltalán nem értékelték és nem is szerették.
Ma szeretnék megosztani veletek néhány meglepő részletet a középkori gyerekkorról, és elmesélni, hogy miért hasonlított a gyerekek élete igazi kínzáshoz, miért tartották halálos veszélynek még a közönséges gyerekágyakat is, és igaz-e, hogy még Franciaország királya is pánikszerűen félt a botozástól.
Szerinted mikor ér véget a gyerekkor? Talán úgy, mint a törvény szerint, vagyis 18 évesen? Vagy amikor a gyerek befejezi az iskolát? Bizonyos értelemben a gyerekkor egyeseknek 30, 40, sőt 50 évesen sem ér véget, és ez nem is mindig baj! A középkorban viszont a helyi gyerekeknek 7 évesen véget ért a gyerekkoruk. Ekkora már kis „felnőttnek” számítottak, és elkezdhettek dolgozni, hogy további jövedelemforrást jelentsenek a családnak.
A szegény családokban a gyerekeket tanoncként küldték el helyi mesteremberekhez. A hétesztendősök ugyanúgy dolgoztak, mint a felnőttek, semmilyen könnyítést nem kaptak, cserébe jóval kevesebbet is fizettek nekik. Ne is beszéljünk a középkorról, ha még a háromszáz évvel ezelőtt is Európában normálisnak számított a 7 évesen dolgozó gyerek!
A gyorsan fejlődő ipari kapitalizmus idején a hétesztendős gyerekeket 12-14 órát dolgoztatták naponta fülledt helyiségekben. Nem volt ebédszünet, rajzfilmek, édességek és friss levegőn való játék! Tehát ha betöltötted a 7. évedet, vége a gyerekkornak! Kelj fel, és keresd meg magadnak kenyered! Ez volt a filozófia…
De még 7 éves koruk előtt sem kímélte őket a sors, és nem voltak a család kedvencei – már ekkor is keményen dolgoztak. A 3-4 éves gyerekek takarítottak, segítettek az állatok gondozásában, mosogattak. Az ötévesek már a kisebbekre vigyáztak, és a felnőttekkel együtt dolgoztak a mezőkön. Izlandi mondákban gyakran olvasni arról, hogy gyakran az egészen fiatal kisfiúk is elmentek például bosszút állni az apjuk meggyilkolásáért.
És ami még borzalmasabban hangzik, hogy 7 évesen már a családi gének továbbörökítőinek számítottak. Még pár év, és hivatalosan is lehetett házasodniuk! A lányok „házassági” életkora 12, a fiúké 14 év volt. A nemesi családból származó lányokat már 7 évesen is férjhez adhatták, igaz, hogy konszummáció nélkül, de erre is volt példa. Igazán szörnyű!
A teljes büntetőjogi felelősséget, akár a halálbüntetést is, már 10-11 éves kortól viselték a gyerekek. Ilyen a gyerekkor gyerekkor nélkül! Nem csoda, hogy egyes francia kutatók úgy vélik, hogy a „gyerekkor” fogalmát, az általunk ismert értelemben, az emberiség csak az újkorban kezdte el használni. A középkorban a gyerekkornak egyszerűen nem volt helye! Ez magyarázza a középkori művészek, egészen a 12. századig, e téma iránti teljes közömbösségét is.
Ahogy Philippe Ariès történész írta: „a gyermek családban töltött ideje túl rövid és túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy időt vagy okot adjon arra, hogy emlékezzenek rá, vagy érzelmeket ébresszenek ezen időszakkal kapcsolatban.”
Ami a nemi életet illeti, a gyerekek egész korán „beletanultak”, mondhatni. A középkori Európában a szegényeknél az ágyak meglehetősen későn, csak a 14-16. században jelentek meg, így a szegények sokáig egymás hegyén-hátán aludtak, míg a tehetősebb családokban, ahol mégis voltak ágyak, az egész nagy család egy ágyban aludt. Ez a gyakorlat minden társadalmi rétegre jellemző volt.
Például az íreknél ez így nézett ki: a legidősebb lány az ajtótól távol, a fal mellett aludt, utána a többi lány, középen aludt az apa és az anya, továbbá a fiúk, a szélén pedig az öregek vagy a ház vendégei. Érdekes, hogy ez a fajta alvási szokás gyakorlatilag a 20. századig fennmaradt.
Fennmaradtak a 19. századi breton parasztok életmódját leíró beszámolók is: „Az egész család és a cselédségük egy hatalmas ágyban aludt, sőt még a vendégeknek is maradt hely.” Egyébként, egy korabeli könyvben a szerző leírja, hogyan kell egy ilyen többszemélyes ágyat úgy elhelyezni, hogy az akár 3 méter széles is legyen!
Itt van (alsó kép) egy tipikus középkori paraszt ágya. Elég kicsi, nem gondolod? Az a helyzet, hogy akkoriban félig ülve aludtak, párnát tettek a hátuk alá, mert úgy gondolták, hogy csak a halottak fekhetnek vízszintesen.
A késő középkorban pedig Nagy-Britanniában elkezdtek ilyen szekrényekben aludni. Sokkal melegebb volt bennük, és végső soron a szekrényben el lehetett bújni a kíváncsi tekintetek elől, beleértve a gyerekekét is. A középkori szülők azonban nem nagyon igyekeztek elzárni gyermekeiket a nem kívánt látványosságoktól. Például elvitték a kicsiket a nyilvános kivégzésekre, és őszintén úgy gondolták, hogy ez a tevékenység rendkívül hasznos, mert megtisztítja őket a gonoszságtól.
Egy velencei utazó, aki a 14. század végén Londonban járt, egyszerűen elképedt azon, ahogyan az angolok a saját gyermekeikhez viszonyultak. 7-9 éves korukig a gyerekek a családban, szüleik mellett nőttek fel, majd egy másik családba küldték őket nevelésre, függetlenül a társadalmi és anyagi helyzetüktől. Ez a szokás rendkívül népszerű volt és elterjedt egész Európában, és szinte a 18. századig fennmaradt. Sőt, mindenki szokásosnak tartotta, hogy gyermekeit idegenekre bízza: szegények és gazdagok egyaránt. Viszonzásul egy másik gyermek érkezett a családba, akit keményen ki lehetett zsákmányolni.
Lényegében a szülői család egyáltalán nem vett részt a gyermek szocializációjában. Úgy gondolták, hogy egy idegen házban jobban fog viselkedni, mint a szülei mellett. Íme, mit tanácsolt egy 14. századi firenzei kereskedő: „Ha van egy fiad, aki semmire sem jó, add oda egy kereskedőnek, hogy küldje el valamelyik távoli országba. Vagy add oda az egyik közeli barátodnak. Nincs mit tenni: amíg a fiad veled marad, nem találja meg a helyét az életben.”
Az arisztokraták tehetős rokonaiknak adták nevelésbe a gyermekeiket. A városiak a 7 éves gyermeküket mesteremberekhez küldték tanulni. A szegény gyerekeknek nagyon nehéz dolguk volt! Az egyik levélben egy fiú így panaszkodott: „Minden örömömet, amit 3-10 éves koromban ismertem, miközben anyám és apám gondozása alatt voltam, kín és fájdalom váltotta fel.”
És mi volt a teendő, ha éhezett a család? A középkorban meglehetősen elterjedt keresetforrás volt: el lehetett adni a saját gyereked. Ma ez elég vadnak hangzik, de akkoriban… Természetesen csak a legszélsőségesebb esetekben folyamodtak ehhez a módszerhez – például tömeges éhínség idején.
Ahogy Philippe Ariès történész írja: „Az a helyzet, hogy a családnak akkoriban nem volt érzelmi funkciója. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt benne szeretet. Ellenkezőleg, a szeretettel nagyon gyakran találkozunk. Néha eljegyzés után, gyakrabban az esküvő után, amikor a szeretetet a közös élet hozta létre és táplálta. De hangsúlyozzuk: a házastársak közötti érzések, illetve a szülők és gyermekek közötti érzések egyáltalán nem voltak szükségesek – sem a létezéshez, sem a családban uralkodó harmóniához. Ha mégis érzelem alakult ki, az csak egy kellemes plusz volt. Minden jel arra utal, hogy nagyon ritka volt az ilyen.”
A középkorban az élet első hónapjaiban a csecsemők negyede-harmada meghalt. A 9 éves kort körülbelül a gyerekek 40%-a nem érte meg. A kutatók úgy vélik, hogy ez volt az oka annak, hogy a szülők olyan furcsán érzéketlenek voltak a kisgyerekekkel szemben – nagyon sokan meghaltak. Az emberek nem akartak kötődni ahhoz, akit ilyen könnyen elveszíthettek.
Ez magyarázza Michel de Montaigne híres szavait is: „Ketten vagy hárman is meghaltak csecsemőkorukban. Nem hogy nem sajnáltam őket, de még csak nem is panaszkodtam.” Philippe Ariès azt írta: „Volt, aki aggódott, de az általános szabály az volt, hogy ne tulajdonítsunk neki túl nagy jelentőséget, hiszen hamarosan jött egy másik a helyére. Ezért például a kisgyerekek sokáig névtelenek voltak.”
A „Szentek élete” és a halottkémjelentések tanúsága szerint a gyermekek leggyakoribb halálokai a fulladás, a forró vízzel való égések és a fulladás volt. És tudod, miért volt a fulladás a leggyakoribb? Az anyák egyszerűen megfullasztották a gyermeküket miközben egymás mellett aludtak. És ez nem valami rémtörténet, hanem a rideg valóság.
Egy középkori bűnbánati kézikönyvben a papoknak azt tanácsolták, hogy feltétlenül hívják fel a figyelmet a gyermekekkel egymás mellett alvás veszélyeire. Egyes püspökök annyira hevesen tiltották a szülőknek, hogy csecsemőket vigyenek magukkal az ágyba, hogy a modern kutatókat az ennek ellenére történt rengeteg haláleset arra a gyanúra késztette, hogy esetleg előre megfontolt gyilkosságok lehettek.
Még a bölcsők is komoly veszélyt jelentettek a csecsemőkre. A mennyezetről lógatták le őket, és ennek eredményeként a csecsemők gyakran kiestek és halálra zúzódtak vagy élethosszig tartó fogyatékosságot szenvedtek el a baleset miatt. Ez is komoly tényezője volt a csecsemőkori halálozásnak.
A nemesi családokban viszont, ahogyan a ferences szerzetes, Berthold Regensburg az egyik prédikációjában állítja, a gyerekeket más veszély fenyegette: gyakran a túlevésbe haltak bele. Számos rokon szó szerint addig etette a gyerekeket, míg bele nem haltak.
A 7 éves kort meg nem érő gyermek halála miatt még gyászt sem tartottak. A kutatók szerint a maihoz hasonló anyai gyermekrajongás és szeretet csak a reneszánsz idején jelent meg. Ezt támasztja alá a korszakban népszerűvé vált számos csecsemővel ábrázolt női portré is.
A középkori stílusú gyerekkor a reneszánszhoz képest teljes bénulás volt – szó szerint. A szegény csecsemőket szokás volt ekkoriban nagyon szorosan bepólyálni. A középkor híres orvosai biztosították róla a szülőket, hogy ellenkező esetben a gyermek nem fog megfelelően fejlődni. A gyereket csak 3-4 alkalommal szabadott kibontani – nem többször és nem is kevesebbszer. Akkor is csak azért, hogy ronggyal megtöröljék a higiénia miatt, majd újra szorosan bepólyálják.
Ez is a csecsemőhalálozás magas arányának oka volt. A sienai Aldobrandini doktor 1254-ben a „Testalkati szabályok” című értekezésében azt javasolta, hogy a gyermek becsomagolása előtt rózsaszirmokkal borítsák be, és sóval dörzsöljék be. Így a gyermek bármilyen formát felvehet, mint a viasz.
Úgy vélték, hogy a szoros pólyázás a sóval együtt, egyszerűen szükséges volt a gyermek jövőbeli szépsége miatt. Úgy gondolták, hogy egy tapasztalt dajka, aki erősen meghúzza a pelenkát, szó szerint szépséget formál belőle! Azt is hitték, hogy ha a gyermeket nem pólyázzák be kellően szorosan, akkor a szervei szabadon mozoghatnak a testében, mivel még nem rögzültek a helyükre, és esetleg nem a megfelelő helyen fognak majd rögzülni. Micsoda őrült világ lehetett!
És természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a középkor leghatékonyabb és legnépszerűbb gyermeknevelési módszerét – a botokkal való verést sem. A 12. században Fülöp navarrai lovag a „Az ember négy kora” című művében azt tanácsolta: „Nem szabad nagy szeretetet mutatni a gyermek iránt, mert ettől elbízza magát, és rosszul kezdhet viselkedni. És amikor rosszul kezd viselkedni, szigorúan meg kell büntetni, meg kell dorgálni. Ha pedig még akkor sem nyugszik meg, akkor meg kell korbácsolni. Ha ez sem használ, akkor börtönbe kell zárni.”
Úgy gondolták, hogy a testi fenyítés kizárólag gyógyító hatással van a kisgyerekekre, mivel elriasztja őket a gaztettektől. Még egy ilyen nap is volt: december 28., a Szent Ártatlanok Napja. Ezen a furcsa ünnepen a szülők kötelesek voltak megverni a saját gyermekeiket.
Ennek eredményeként a gyerekeket egészen a 20. századig könyörtelenül verték – kizárólag nevelési okokból. Még a királyok sem menekültek meg ez elől. Például maga a „Három muskétásból” ismert király, XIII. Lajos gyakran riadtan ébredt éjszaka, a gyermekkorában megszokott reggeli botozás miatt. Amikor 8 évesen megkoronázták, annyira megkorbácsolták előtte, hogy kijelentette: „Inkább lemondok minden ilyen kitüntetésről, csak ne verjenek meg többször.”
Ilyen volt tehát a korántsem felhőtlen gyerekkor a középkorban…
