Az akkori szokások szerint a hadszíntér szó szerint tele volt külföldi tudósítókkal. E két ok miatt a katonai vezetés kénytelen volt illedelmesen viselkedni, hogy jó benyomást keltsen magáról.
Mindemellett nagy összegű hitelt kaptak a Rothschild bankárok közreműködésével, és a japánok igazolni akarták nyugati támogatóik bizalmát, megmutatni nekik, hogy ők civilizált emberek, nem pedig holmi ázsiai barbárok.
Ezért akkoriban az orosz hadifoglyokkal és a polgári lakossággal is egészen jól bántak. Még fizettek is az „éjszakai pillangóknak” az általuk nyújtott szolgáltatásokért. Mivel a hadsereg mindenekelőtt fiatal férfiak közössége, a szláv nők pedig egzotikumnak számítottak a japánok szemében, a felkelő nap országának sok katonája élt a lehetőséggel, hogy így szórakozzon.
De vagy ennek a szigetországnak a lakói voltak fogékonyabbak az európai betegségekre, vagy egyszerűen a konzervatív Japánban ezek kevésbé voltak elterjedtek – akárhogy is, sokan azok közül, akik pirospozsgás szláv lányok társaságában töltötték az idejüket, nemi betegségekkel fertőződött meg és haza is vitte magával a betegséget. Később a parancsnokság kiszámította, hogy az ebből adódó veszteségek nagyobbak voltak, mint a közvetlen harci cselekmények okozta veszteségek.
Az Első világháború alatt Japán az Antant oldalán harcolt. Azonban a győztes Anglia, az USA és Franciaország hátrányosan bánt vele, amikor a zsákmányt osztották. Akárhogy is, e két hadjárat eredményeként a helyi parancsnokok két következtetést vontak le: a) többé nem kell túlzottan kíméletesen bánniuk az európai hadifoglyokkal; b) a katonák szabadidős tevékenységének kérdését szabályozni kell.
Pontosan ez magyarázza a japánok hozzáállását az európai és ázsiai nőkhöz a Második világháború alatt. Ez vezetett az úgynevezett „vigasztaló állomások” megjelenéséhez, ahol minden katona és tiszt rendelkezésére álltak kínai, koreai, indonéz és fülöp-szigeteki szépségek. Erővel vitték őket oda, és gondosan ügyeltek az egészségi állapotukra, hogy elkerüljenek minden lehetséges problémát.
Az európai hölgyekkel kissé más helyzet alakult ki. Az 1940-es években a japán hadsereg számos brit, holland és francia gyarmatot foglalt el – fehér lakosságuk pedig, csekély létszámuk miatt, történelmileg összetartott és nagyon nemzetközi volt.
Többek között sok angol, holland, francia nő esett fogságba, de portugálok, svédek, svájciak, sőt németek is. A háború utáni becslések szerint legalább 30 ezer európai nő ment át a japánok kezén. Közülük mintegy 400-an kerültek be az említett „vigasztaló állomásokba”, vagy egyes parancsnokok személyes ágyasává váltak.
Ez a szám nem foglalja magában a Kínai Keleti Vasút (KVZhD) övezetéből, Harbinból és Kína egyes északkeleti régióiból származó orosz nőket, ahol számos, az Orosz Birodalomból származó emigráns élt. A nyugati országok kormányainak nem volt lehetőségük statisztikát gyűjteni erről, a Szovjetuniónak pedig sürgősebb problémái voltak.
Ami azokat a „szerencséseket” illeti, akik hadifogolytáborokba kerültek, velük úgy bántak, ahogyan a hadifogolytáborokban szokás. Igaz, szigorú germán szellemiségű dolgok általában nem fordultak elő, de a fogva tartás körülményei rendkívül súlyosak voltak. A rossz táplálkozás, a gyógyszerek és mindenféle higiénia hiánya, a legkisebb vétségért, sőt akár egy rosszalló pillantásért is járó kegyetlen büntetések mindennaposak voltak.
Például az indonéziai Szumátra szigetén lévő egyik táborban a fegyelmezésnek egy sajátos módja dívott. Az ott fogva tartott európai hölgyeket megkötözve, nagy hőségben térdepeltették. A helyzetváltoztatási kísérleteket a földbe vert hegyes karók és a térdhajlat mögé helyezett vastag bambuszszárak akadályozták.
Ezek a nők azonban később kórust alapítottak, ahol ismert dalokat énekeltek, sőt, maguk is szereztek zenét. Még a legszigorúbb japán tisztek közül is akadtak, akik eljártak meghallgatni őket. Voltak köztük előkelő társasági hölgyek, gazdag férjek feleségei és munkásosztálybeli lányok is. Többségüknek sikerült megérnie a háború végét – ezekről az eseményekről több könyvet is írtak, 1997-ben pedig az események alapján készült el a „Láger az édenkertben (Paradise Road)” című ausztrál film. A film tanácsadói maguk is volt rabok voltak.
De nem mindig alakult ilyen szerencsésen a gyönyörű fogolynők sorsa. Az egyik szigeten a japánok viking módjára „szórakoztak” az apácákkal, egy másikon a „Vöröskereszt” ápolónőivel, egy harmadikon pedig a Német Klub látogatónőivel – nem zavarta őket, hogy szövetségesekről van szó.
A Jáva szigetén folyó harci cselekmények idején a fehér nőket két, egymás melletti házban szállásolták el egy út mentén, amelyen a japán katonák a frontra vonultak. Így menet közben mindegyikük be tudott ugrani hozzájuk egy „teára”.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
