8 különös tény, ami elgondolkodtat: „Milyen jó, hogy nem a viktoriánus korszakban élünk”

1 Nem volt nyilvános vécé nők számára.

Ha egy tiszteletreméltó viktoriánus hölgy sétálni akart London központjában, akkor gondosan meg kellett terveznie az útvonalát, hogy legyen hol vécéznie közben. Ezt általában csak a barátok vagy rokonok otthonában tehette meg, mivel a városban nem voltak nyilvános illemhelyek a nők számára. Úgy gondolták, hogy egy hölgy túlságosan szégyellne egy ilyen helyet felkeresni.

Ez a viktoriánus kor erkölcsi kereteinek volt köszönhető: a nő volt a „ház angyala”, anya, feleség, lány, és nem volt szüksége arra, hogy messzire menjen vagy elhagyja a házat, a nyilvános hely pedig a férfiaké volt. Manapság csak „vizeletpóráz” néven emlegetik ezeket a régi körülményeket.

2 A férjeket fejformájuk szerint kell kiválasztani.

A viktoriánus Angliában a házasság a nők és a férfiak számára is kiemelt fontosságú volt. A házasságkötés komoly lépésnek számított, így a párválasztáshoz is nagy körültekintéssel kellett hozzáállni. Számos könyv és kézikönyv kínált útmutatást a tökéletes házastárs megtalálásához, sőt, furcsa formulákat is kidolgoztak a „legideálisabb” partner kiválasztására.

Egy népszerű kézikönyv, a „Gyakorlati útmutató a jellem meghatározásához” például azt tanácsolta, hogy a leendő házastárs jellemvonásait a fizikai jellemzői alapján lehet felmérni. A orr formája vagy a koponya domborulatai alapján állítólag meg lehetett állapítani, hogy a férfi gondoskodó apa és hűséges férj lesz-e, vagy hajlamos lesz a féltékenységre és a hűtlenségre. Ha a „házasságra való hajlam” domborulat a fejen rosszul fejlett volt, az azt jelentette, hogy a személy nem alkalmas a házasságra.

A kézikönyvek a házastársak ideális korkülönbségére is javaslatokat tettek. A javaslat szerint a férfi életkorát el kell osztani kettővel, majd hozzá kell adni 7 évet. Ez alapján egy 30 éves férfinak egy 22 éves lány lenne a megfelelő partnere, míg egy 40 éves férfinak pedig egy 27 éves.

3 Az emberek azt hitték, hogy a vonatok rossz hatással vannak az elmére.

Az 1850-es és 60-as években a vasút egyre népszerűbbé közlekedési eszközzé vált. A viktoriánusok egy része azonban rendkívül veszélyesnek tartotta a vonatokat. Attól tartottak, hogy a vonatozás „károsítja az agyat”: a hirtelen mozgás és a kocsi zaja szorongást és őrületet okozhat.

A korabeli újságok szívesen riogatták az olvasókat a „vasúti rémtörténetekkel”, élénk leírásokat adva az utazás során megzavarodott férfiak és nők excentrikus viselkedéséről. Az 1864-es Viktoriánus Vasúttársasági Rendelet kimondta, hogy az ilyen utasokat elkülönítve, egy külön kocsiban kell szállítani.

Szerencsére a vasúti őrülettel kapcsolatos aggodalmak hamarosan alábbhagytak, és a britek elkezdték nyugodtan élvezni ezt a kényelmes utazási módot. A vonatok hamarosan a tömegközlekedés szerves részévé váltak, és forradalmasították az utazást és a kereskedelmet.

4 Az orvosi vizsgálathoz sötétre és egy próbabábura volt szükség.

A viktoriánus korban a nők számára az orvosi ellátáshoz való hozzáférés tele volt korlátozásokkal és kellemetlenségekkel. A viktoriánus nők nem mehettek el egyedül orvoshoz, csak a férjük vagy egy kísérőnő társaságában. A fájdalommal érintett testrészt nem volt szabad mutogatni, erre a célra egy speciális bábut használtak.

Nőgyógyászati vizsgálatra csak a legszükségesebb esetekben került sor, és csak akkor, ha elkerülhetetlen volt – de akkor is igyekeztek minél diszkrétebbé tenni. A vizsgálatokat gyakran sötét szobában, lepedő alatt végezték, vagy egy paravánnal választották el az orvost és a pácienst.

A doktorok kifizetése is sok kellemetlenséget okozott, hiszen „az urak nem pénzért dolgoznak”. A bankjegyeket nem adhatták csak úgy át kézről kézre, hanem papírba csomagolva, „véletlenül” az asztalra helyezték.

5 A zöld szín szerelmesei veszélyben voltak.

A 19. század első negyedében a smaragdzöld szín igazi divatőrület volt. A zöld ruhákba öltözött hölgyektől kezdve a tehetős hölgyekig, akik az otthonaikat is ezzel a színnek díszítették, mindenki odavolt érte. Azonban a divatnak súlyos ára volt.

A korabeli textilipari festékek, amikkel a zöld színű ruhákat, szőnyegeket és tapétákat festették, rendkívül mérgezőek voltak. A „Scheele-zöldje” és a későbbiekben a „párizsi zöld” néven ismert pigmentek arzént tartalmaztak, ami súlyos egészségügyi problémákat okozhatott.

A tünetek közé tartozott a hányinger, hányás, hasmenés, gyengeség, fejfájás, sőt, akár a bénulás és a halál is. A mérgezés gyakran krónikus volt, és hosszú időn át nem lehetett felismerni a forrását.

Csak a 19. század második felében sikerült azonosítani a smaragdzöld színű festékekben rejlő veszélyt. Ezt követően a gyártók fokozatosan kivonták a forgalomból a mérgező pigmenteket, és a divat is elfordult a smaragdzöld árnyalattól.

6 Az emberek kolera övet viseltek.

A viktoriánus korban a tudományos ismeretek még erősen hiányosak voltak, és a betegségek terjedésének okairól is téves elképzelések keringtek. Sokan úgy gondolták, hogy a dizentéria és a kolera nem a szennyezett ivóvíztől, hanem a has alatti terület kihűlése miatt terjed. Ezért a viktoriánusok megelőzés céljából flanel vagy gyapjúból kötött „koleraöveket” viseltek, hogy megvédjék magukat a „megfázástól”.

7 A viktoriánus hölgyeknek különleges „tearuháik” voltak.

A viktoriánus korban az öltözködés a nők számára nem csupán a divatról szólt, hanem a társadalmi státusz szimbóluma is volt egyben. A nyilvános megjelenéshez szigorú dress code tartozott, a nőknek fűzőt, krinolint és nehéz, díszes ruhákat kellett viselniük.

Az otthoni kényelem érdekében a viktoriánus nők „tea-ruhát” viseltek. Ezek a ruhák kényelmesebb szabásúak voltak, mint a nyilvános viselet, és nem igényeltek fűzőt. A tea-ruhák gyakran díszesek voltak, sőt, néha uszályt is viseltek hozzájuk, de a lényeg az volt, hogy a hölgyek maguk is fel- és le tudják őket venni, a cselédlányok segítsége nélkül. A „tearuhát” csak a család vagy a barátok körében lehetett viselni, és a nyilvánosság előtt illetlenség volt benne megjelenni.

8 A hölgyek nadrágot viseltek! De a „nadrág” szót betiltották.

A viktoriánus korszak vége felé a nők egyre jobban elutasították a fűzőt és a krinolint. Néhány bátor hölgy nadrágot kezdett viselni, fittyet hányva a társadalmi bírálatra és a gúnyos karikatúrákra, amik a korabeli magazinokban jelentek meg.

Természetesen ezek a nadrágok nem ugyanúgy néztek ki, mint a maiak: inkább bő szabású, buggyos nadrágok voltak. De ez a lépés hatalmas előrelépést jelentett: a nők kényelmes ruhákat akartak viselni a fodros, nehéz szoknyák helyett, amikben csak „a korláthoz lehetett dőlni és mozdulatlanul állni”. Érdekes, hogy a „nadrág” szót még kimondani sem volt szabad, akárcsak a „láb” szót. Helyettük inkább „végtagokról” és „duplaszoknyákról” beszéltek.