Az ókori Rómában nem léteztek törvények, amelyek szabályozták volna a rabszolgák és uraik közötti viszonyt.
A rabszolgát tárgyként tekintették, akit a tulajdonosa tetszés szerint kihasználhatott. Ebből a szabályból azonban kivételt képeztek bizonyos esetek.
Előfordult, hogy szerződés jött létre a rabszolga és ura között. Ez akkor történt, ha valaki éhség elől menekülve adta el magát rabszolgának, vagy olyan munkát vállalt, amit csak rabszolgák végezhettek (például csak rabszolga lehetett személyi titkár), illetve ha a szülő adta el a gyermekét. Ezen kívül a rabszolga továbbadása során is gyakran szerződést kötöttek, amennyiben a korábbi tulajdonos nem akarta, hogy az új gazdája rosszul bánjon vele.
A szerződés öt alapvető tilalmat tartalmazhatott a rabszolgával való bánásmóddal kapcsolatban. Később, a császárság idején a római császárok törvényeket hoztak a rabszolgák védelmére a rabszolgatartók önkényuralma ellen. Ezek a törvények hasonló tilalmakat tartalmaztak a rabszolgákkal való bánásmóddal kapcsolatban, és minden római rabszolgára kiterjedtek.
A szerződésbe foglalható első lehetséges tilalom, a kényszerprostitúcióra tilalma volt – ne serva prostituatur. Ez azt jelentette, hogy a rabszolganő tulajdonosa nem adhatta el őt bordélyháznak, és nem kényszeríthette arra, hogy prostitúciót folytasson. Ez a tilalom minden római rabszolgára vonatkozott már Hadrianus császár idejében, a Kr.u. II. században.
Később Bizáncban törvényeket hoztak, amelyek kiterjesztették a tilalom értelmezését. A rabszolganők tulajdonosai nem kényszeríthették őket arra, hogy hangszereken játsszanak vagy színészi előadásokon lépjenek fel. Ez azért volt, mert Rómában a színésznőknek nagyon alacsony volt a társadalmi státuszuk, gyakorlatilag olyan, mint a bordélyházakban dolgozó nőknek, ezért egy rabnőt színészi pályára kényszeríteni olyan volt, mintha bordélyházba küldtek volna – ez veszélybe sodorta a jó hírét.
A második általános tiltás az volt, hogy rabszolgák nem használhatók nehéz munkára, például kőbányákban vagy latifundiumokon. A farmi munka a legnehezebb munkák közé tartozott, a latifundiumokon a rabszolgák mostoha körülmények között éltek, állandóan felügyelték őket, és kimerülésig dolgoztatták őket.
A harmadik a rabszolga megcsonkításának vagy megölésének tilalma volt. A 2. században Antoninus Pius császár lehetővé tette a rabszolgák számára, hogy a különösen gonosz gazdák elől a templomokban keressenek menedéket maguknak. Ha a rabszolga bizonyítani tudta, hogy indokolatlanul kegyetlenül bántak vele, a római állam tulajdonába került és „államrabszolga” lett. Ezeket a rabszolgákat különböző városi munkákra használták, mint például utak építése, épületek építése stb.
A rabszolgák engedély nélküli megölése Hadrianus császár uralkodása idején vált tilossá, de már jóval korábban, az i.e. 1. században is két törvényt hoztak a rabszolgatartók önkényuralmának korlátozása végett. A Kr.u. 67-ben elfogadott Petronius-törvény megtiltotta a rabszolgák vadállatok elé dobását szórakozási célokkal. A Kr.u. 47-ben kihirdetett Claudius-törvény szabadságot biztosított azoknak a rabszolgáknak, akiknek gazdáik betegség esetén nem biztosítottak gyógykezelést és ellátást. A 4. században, Konstantin császár uralkodása alatt egy rabszolga gazda általi megölése sima emberöléssel egyenértékűvé vált – innentől kezdve törvényileg is büntették.
A negyedik pont a rabszolgák beleegyezése nélküli eladását érintette, és megtiltotta a rokonok szétválasztását az eladásuk során. A rabszolga-családtagok szétválasztásának tilalma csak Diocletianus császár uralkodása idején, a 3. század végén vált általánossá, majd később eltörölték. Ezzel egyidejűleg a rabszolgák közötti házasságkötést is jogszerűvé tették.
Az ötödik és egyben utolsó pont a rabszolga beleegyezése nélküli felszabadítását tiltotta meg. A római rabszolgatartók gyakran szabadították fel rabszolgáikat olyankor, ha azok már nem voltak hasznosak számukra, például öregség vagy súlyos betegség esetén, és ezzel gyakorlatilag magukra hagyták őket meghalni az utcán. Azonban azok az emberek, akik önként adták el magukat rabszolgának, nem akartak ilyen sorsra jutni, és kiegészítették az adásvételi szerződést egy olyan ponttal, amely megvédte őket ettől a kegyetlen sorstól.
Ezek az emberek kötelezték magukat, hogy hűségesen szolgálják az uraikat, cserébe azonban az úrnak is biztosítania kellett számukra egyfajta „szociális csomagot”: gyógykezelést betegség esetén, élelmet és lehetőséget arra, hogy nyugodtan leélhessék hátralévő napjaikat az úr házában.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
