Olyan tündérmeséket hallgatva nőttünk fel, melyek mindig csodálatos esküvővel és happy enddel végződnek. Senki nem tanítja meg azonban nekünk, hogy mi történik pontosan egy házasságkötés után, és hogy az akkor érzett boldogság bizony nem tart örökké. Arról nem is beszélve, hogy a várva-várt happy end is nagyon sokszor elmarad. A boldogtalan házasságok miatt pedig sokan inkább az egyedüllétet választják.
A Liked.hu-nál mindig nagyra értékeljük az emberek tanulságos történeteit, és nem volt ez másképp mai cikkünk főszereplőjével sem, akinek a megrendítő élménybeszámolójával valószínűleg nagyon sokan képesek lesznek azonosulni:
Sziasztok, a nevem Elena!
34 éves vagyok, van egy lányom és elváltam. Nem azért, mert a férjem elhagyott, hanem mert én így akartam.
Anyukám mindig azt mondta nekem: „Minden nőnek legalább egyszer meg kellene házasodnia”. Hittem neki, különösen azért, mert anyukám maga is házas, és mert én ennek a kapcsolatnak vagyok a gyümölcse.
Az én környezetemben egy férjezett nőt automatikusan sikeres nőnek tekintenek, akinek megvan a legfontosabb dolog az életben: a férj. Az egyedülálló anyukák gyakran kapják az „egyéjszakás anyuka” gúnynevet, amiért képtelen volt megtartani egy férfit, de mégis gyereket szült neki.
Tizenéves koromban eléggé elveszettnek éreztem magam, mert nem éreztem, hogy a szüleim igazán szeretik egymást, vagy hogy boldogok. A gyerekeket nehéz becsapni. Rájöttem, hogy boldogok voltak, de inkább mint közeli ismerősök, mondjuk rokonok, nem pedig mint szerelmesek, akik kimutatták egymás iránti szeretetüket.
30 éves koromban azonban férjhez mentem. A várva várt elégedettség azonban, hogy végre megházasodtam, és hogy nőként egy nagyon fontos életszakaszt teljesítettem, valamiért elmaradt. Úgy éreztem, hogy rossz úton járok.
Ez annyira meggyötört, hogy néhány hónappal az esküvő után depresszióba estem. Ha visszatekintek, rájövök, hogy semmi sem dobott fel, állandóan szomorú voltam, nem érdekelt, hogy nézek ki, állandóan sírni akartam, és mindig sok időt töltöttem a fal bámulásával, a gondolataimba merülve. Azon tűnődtem, hogy miért megyek keresztül ezen, ha elvileg mindent „jól” csináltam.
Körülbelül négy évvel később úgy döntöttem, hogy elválok. Nem azért, mert depressziós voltam – gyakorlatilag legyőztem a depressziót. A lányom születése után történt. Rájöttem, hogy a férjem nem áll készen a gyermekgondozással járó felelősségekre. A tevékenységi köreink megosztottak voltak: én voltam a felelős a babával kapcsolatos minden döntésért, mert „te vagy az anya, te tudod, mit kell tenni”. Az apa szerepe a pénzkeresésre korlátozódott. Elég furcsa szerepmegosztás.
Fáradt voltam, de a férjem pedig ragaszkodott hozzá, hogy ellenzi a dadákat. Azt mondta, hogy egy gyerekre nem nehéz vigyázni, sőt könnyű. Az egyetlen segítségem az volt, amikor hazajött a munkából, ilyenkor volt annyi időm, hogy lezuhanyozzak és megcsináljam háztartással járó feladatokat. Azt mondta, hogy a lányunknak mellettem kell felnőnie, ezért teljesen kizárta annak lehetőségét, hogy visszamenjek dolgozni.
Egyszer a férjem üzleti úton volt, a lányom és én pedig egyedül maradtunk. Hirtelen rájöttem, hogy mindaz, amit otthon tennem kell, igazából nem is nehéz. Valamiért úgy éreztem, hogy a távollétében kevesebb munkám van otthon, és nem voltam fáradt vagy frusztrált attól, hogy mindent magam csinálok. Furcsa volt, de nélküle szabadabbnak éreztem magam.
Nem, nem pakoltam azonnal bőröndökbe a ruháit, és az ablakon sem dobtam ki őket a házból. De feltettem magamnak a kérdést: azért élek vele, mert szeretem, vagy más okokból?
Nagyon kevés időt töltött a lányunkkal, én pedig abszolút minden feladatot elvállaltam. Miért volt szükségem férjre? Hogy megjavítsa az autót? Ismertem egy jó szerelőt, és a férjem nem foglalkozott ezzel, mivel mindig dolgozott. Hogy kitakarítsa a lakást? Még régen sem csinált ilyet, amikor én is ugyanúgy dolgoztam, mint ő. Hogy vacsorát készítsen? Nem tud főzni. Hogy mosogasson? Ahhoz is a segítségem kellett neki, hogy bekapcsolja a mosogatógépet. Hogy elemet cseréljen a játékokban?
A szex miatt? Őszintén szólva, néhány év házasság után a vágyakozás megváltozik és gyakran erőteljesen lecsökken. Amikor hozzászokunk a rutinhoz, már senki sem hoz virágot. Egyik fél sem erőlködik, mert a két ember túlságosan hozzászokott egymáshoz. Apránként és diszkréten eltávolodunk egymástól, az érdeklődési köreink pedig különbözni kezdenek.
Bár a feminista mozgalom egyre erősebb, a világ még mindig a férfiaké. Több munkalehetőségük van, gyorsabban előléptetik őket, és többet keresnek. Bizonyos értelemben a nőket kevésbé megbízhatónak tartják, mert szülési szabadságot vesznek ki, vagy a nap közepén kell elmenniük, hogy a gyermekeikre vigyázzanak. Ebben az értelemben a nők sebezhetőbbek, mint a férfiak.
Ezért sok nő inkább férjhez megy és gyermeket vállal. Amikor azonban átgondoltam, hogy miért voltam együtt a férjemmel, elváltam.
És itt vagyok: egy nő egyedül. Pontosabban nem egyedül, hanem a lányommal. Semmi sem változott a mindennapi tevékenységeimben, és továbbra is mindenről gondoskodnom kell. Erkölcsileg persze minden könnyebb lett, és már nem kell meghallgatnom mindenben egy másik ember véleményét. Most a lányom épp az apjával tölti a napokat, mivel ezt írja elő a törvény. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mióta elváltunk, több időt töltenek együtt, mint korábban.
Pénz? Tudom, hogyan kell megkeresni. De természetesen ma már nagyobb korlátok közé vagyok szorítva. Az egyetlen nehézség az, hogy nem érzem, hogy számíthatok egy férfi segítségére. Persze ez a segítség nem mindig – vagy nem volt – valódi. Most már csak magamra számítok. Ez nem ad megnyugvást, de egyszerűen meg kellett tanulnom megbirkózni ezzel az új helyzettel.
A társadalom számára egyedülálló anya vagyok. Ez igaz is, de nem olyan vagyok, mint egy nő, aki nem tudta megtartani a férjét, hanem inkább mint egy farkas, aki egyszerűen nem illik bele a csorda törvényeibe.
Azok, akik nem ismernek eléggé, szánakozva néznek rám. De én nem akarok sajnálatot; ez az én döntésem volt. Nem kell nekem adnod a gyerekeid régi ruháit, van pénzem arra, hogy mindent megvegyek a lányomnak, amire szükségem van.
A patriarchátus változik, és lehet, hogy a végéhez közeledik. Most már a társadalom nem hagy figyelmen kívül egy egyedülálló anyát, és pláne nem alázza meg. Sokan megpróbálják, de én tudom, hogyan védjem meg magam. Ma már sokkal inkább érzem magam nőnek, mint amikor házas voltam.
Nyilvánvalóan nem gyűlölöm a férfiakat. Szeretem őket. És készen állok egy egészségesebb kapcsolatra. De számomra a legjobb módja az életnek a nyitott párkapcsolat. Nem mondom, hogy mindenkinek ez a legjobb út, csak azt mondom, hogy számomra ez a legkényelmesebb lehetőség. Sajnos ezt a hozzáállást még sok társadalom nem fogadja el napjainkban. Előbb-utóbb pedig az embereknek mindig szembe kell nézniük a kérdéssel: összeköltözzünk vagy se? Véleményem szerint erre sem feltétlenül van szükség.
Talán ez önzően hangzik. Azonban a legjobb dolog, amit egy anya taníthat a gyermekének az az, hogy mindig legyen magához őszinte, és soha ne árulja el senkinek a bizalmát.
Te mit gondolsz ennek a nőnek a döntéseiről? Egyetértesz az érveivel?
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
3 hozzászólás