Az Arany Horda – vagy ahogy maguk a mongolok nevezték, Dzsocsi ulusza – a középkor egyik legnagyobb birodalma volt, amely a Dunától egészen az Irtis folyóig terjedt. Egy olyan állam volt, amely egyetlen levéllel képes volt térdre kényszeríteni a fejedelmeket, és amely hatalmas területeket – Közép-Ázsiától és a Kaukázustól egészen Kijevig – kötelezett adófizetésre. Zsákszámra lapátolták az aranyat.
Adott volt egy erős állam, amelytől rettegtek a környező népek. Aztán hirtelen eltűnt, pont mint Frodó, miután az ujjára húzta az Egy Gyűrűt.
Bumm, és már ott sem volt. Nem volt végső, nagy csata, nem dőlt meg látványosan a főváros, és nem volt tömeges elvándorlás sem. Hiányzott minden, ami általában egy gazdag birodalom bukását kíséri.
A Mongol Birodalom volt az emberiség történelmének legnagyobb egybefüggő birodalma. A Brit Birodalom ugyan nagyobb volt, de az szétszórtan helyezkedett el a bolygón. Csak nézd meg, mennyivel nagyobb volt, mint a híres Római Birodalom:
Amikor más birodalmak felbomlottak, az általában egy hosszú folyamat volt. A hatásuk még sokáig érezhető maradt: rengeteg leletet és egy gazdag kultúrát hagytak maguk után.
A Római Birodalom a hanyatlása után még több mint ezer évig múlt ki – a Keletrómai Birodalom ugyanis aktívan használta a felhalmozott javakat.
És nem Róma volt az egyetlen. Babilon, a perzsák, az asszírok – a birodalmuk bukása után mindannyian rengeteg tárgyi emléket hagytak maguk után. A kultúrájuk pedig hatalmas hatással volt a környező népekre.
Az Arany Horda viszont annak ellenére, hogy hosszú éveken át szedte a sápot és fosztogatta a szomszédait, szinte semmit sem hagyott hátra. Kész paradoxon, igaz? Teljes mértékben.
Miért tűnt el az Arany Horda szinte nyomtalanul? A történészek megadták rá a választ, nézzük is meg, hogyan történt az egész.
A belviszályok, amelyek mindent romba döntöttek
Valójában az Arany Horda lassan és kínok között süllyedt el, mint egy hatalmas hajó, aminek kilyukadt az alja.
A Horda alapvető problémája az volt, hogy harcosokból állt. Ennek megfelelő eszmények szerint is éltek, a gazdaságot viszont békeidőben egyáltalán nem tudták irányítani.
Üzbég kán, az utolsó igazán erős uralkodó halála után kezdetét vette a „nagy zűrzavar”: kánok tucatjai ültek a trónra, majd buktak el és merültek a feledés homályába. És persze mindegyikük Dzsingisz kán leszármazottjának vallotta magát.
Húsz év leforgása alatt több mint 20 uralkodó váltotta egymást a Horda élén. Az állam megremegett, az uluszok – a birodalom területi egységei – pedig úgy kezdtek el viselkedni, mint a felügyelet nélkül hagyott tinédzserek: volt, aki a Krímbe menekült, volt, aki Szibériába, más pedig simán kánná kiáltotta ki magát otthon a saját konyhájában. Mindez teljesen aláásta a gazdaságot, a hadsereget és a birodalom egységét.
A helyzetet egy járvány is tovább súlyosbította. 1346-ban a kereskedelmi útvonalakon keresztül Ázsiából megérkezett a Hordához a fekete halál.
Csak a Krím-félszigeten több mint 85 ezer ember halt meg. A fővárosban, Szarajban a holttestek kint hevertek az utcákon, mert egyszerűen nem maradt senki, aki eltemette volna őket.
A városok elnéptelenedtek. A kereskedelmi hálózat – ami a Horda legfőbb ütőere volt – egy csapásra összeomlott. Elapadtak az adóbevételek, elfogytak az emberek, és magából a birodalomból is elszállt az élet.
Timur beugrik látogatóba
És aztán megérkezett ő: Tamerlán (ismertebb nevén Timur Lenk), a „Világrengető”. A középkor egyik legkegyetlenebb hadvezére volt. Leginkább arról volt híres, hogy a földig rombolta a városokat, és a teljes helyi lakosságot lemészárolta.
Bár az Arany Horda és Timur Lenk birodalma a mongol hagyományok révén közös gyökerekkel rendelkezett, a köztük lévő gazdasági és politikai nézeteltérések miatt szinte borítékolható volt a konfliktus.
Az utolsó cseppet a pohárban Toktamis kán hatalomra kerülése jelentette a Hordában. Timur Lenk még segített is Toktamisnak, hogy átvehesse az uralmat az Arany Horda felett. Kifejezetten rajongott a pártfogoltjáért, akit csak a „fiának” hívott. A „kisfiú” azonban hamar kicsúszott az irányítása alól, és függetlenségre vágyott. Ráadásul Toktamis elkezdte fosztogatni azokat a területeket is, amiket Timur uralt. Az eredmény: Timur Lenk elindult, hogy bosszút álljon.
1395-ben a seregei úgy hatoltak át a derbenti szoroson, mint forró kés a vajon. Szaraj, Azak, Mohsi, Bulgar – a városok, a kereskedelmi központok és a kézműves műhelyek mind a lángok martalékává váltak, kifosztották őket, a lakosságot pedig fogságba ejtették.
De hol vannak egyáltalán a nyomok?
És itt jön el a legfontosabb kérdés, ami miatt a Hordát metaforikusan Atlantiszhoz hasonlítják: miért maradt fent ilyen kevés dolog egy ekkora állam után?
A mongolok ugyanis falak nélkül építették a városaikat (vagy legfeljebb csak nagyon aprócska cölöpfalakkal).
A „mongolok nem is léteztek” nevű népszerű összeesküvés-elmélet híveinek egyik kedvenc érve pont ez: de hol vannak az erődítmények? Azt mondják, nézd meg Oroszországot, Kínát vagy a középkori Európát, és csodáld meg az évszázadokon át fennmaradt lenyűgöző erődjeiket! Miért nem maradt fenn semmi a náluk sokkal gazdagabb és sikeresebb mongolok után?
Nem azért nem építettek falakat, mert a Horda lakói nem értettek hozzá (volt épp elég hadifogoly építőmesterük), hanem azért, mert alapvetően nomád kultúrában éltek. Ráadásul bíztak a saját hírnevükben, hiszen ők számítottak a koruk legjobb harcosainak. Ugyan ki mert volna rájuk támadni?
A legnagyobb fegyverük a mobilitásuk volt. Timur Lenkkel szemben egyébként pont ez a fegyver hagyta cserben az Arany Hordát, az ő serege ugyanis pontosan ugyanazon a mongol mintán alapult. A Horda sosem heverte ki Timur pusztító csapását.
Na jó, nincsenek falak, de hol vannak azok a másfajta építészeti emlékek, amelyek minden valamirevaló, fejlettebb civilizációra jellemzőek?
A vallásuk szintén nem igényelt templomokat vagy hatalmas emlékműveket. A hitük – a tengrizmus – az Örökkévaló Kék Ég tiszteletén alapult. Az pedig szó szerint mindig kéznél volt: csak fel kellett emelniük a fejüket. Igen, néhány mongol ugyan áttért az iszlámra vagy a kereszténységre, de ez inkább csak a kivételnek számított.
Mindezek ellenére nem is maradt olyan kevés nyom a Mongol Birodalom után. Csak épp nem a megszokott formában kell őket keresni, mint például hatalmas katedrálisok, díszes paloták vagy papirusztekercsek képében.
A Horda nomád életmódot folytatott: jurtákban, sátrakban és ideiglenes táborokban éltek. Még a fővárosaikat is fából és agyagból építették fel. Ezek az anyagok pedig finoman szólva sem az örökkévalóságnak készültek – jó, ha néhány évtizedet kibírtak. Add hozzá a zord éghajlatot, a háborúkat, meg azt, hogy a hátrahagyott városokat gyakran téglánként hordták el mások, és voilá: egy régésznek itt már nem sok keresnivalója akad.
De valami azért így is megmaradt.
Szaraj-Batu, Új-Szaraj, Uvek, a szelitrennojei és urmati ásatások területén – itt bizony találnak kerámiákat, érméket, egykori mecsetek maradványait és kézműves műhelyeket. Sőt, még egy vízvezetéket és téglafürdőket is felfedeztek! Egyszerűen csak sokkal mélyebbre kell ásni még ezekért a szerényebb leletekért is.
A krónikákkal is akad egy kis probléma. A Hordának ugyan megvolt a maga írásbelisége, de ez meg sem közelítette pélául a bizánci szintet. Az iratok egy részét arabul vagy perzsául vezették, más részük pedig egész egyszerűen megsemmisült.
De valami mégiscsak ránk maradt ebből is. Ott vannak például a jarlikok – a káni oklevelek. Vagy épp a pénzérmék. Fennmaradtak diplomáciai levelezések is, többek között az olaszokkal.
Szó mi szó, nincsenek olyan „mindent aprólékosan feljegyeztünk” szintű archívumok. De azt állítani, hogy semmijük sem volt, nagyjából olyan, mintha azt mondanád valakiről: nem is élt, mert nincs mondjuk saját profilja a Facebookon.
Ez az egész agónia egészen a 15. század végéig húzódott. Az 1380-as kulikovói csata egy hatalmas pszichológiai mélyütés volt számukra. Utána a Horda még nagy nehezen összeszedte magát – Toktamis például felgyújtotta Moszkvát –, de a koporsóba az utolsó szöget 1502-ben verték be. Ekkor a krími kán, Mengli Girej bevette és porig rombolta Szarajt. E naptól kezdve az Arany Horda hivatalosan is megszűnt létezni.
Az utolsó kán, Sejk Ahmed Litvániába menekült, és ott is halt meg fogságban. Így ért véget egy egykor hatalmas birodalom.
A Horda egyszerűen beolvadt más népekbe, és így új államok születtek belőle. A Kazanyi, az Asztraháni, a Krími és a Szibériai Kánság mind a közvetlen örököseik. A Horda nemessége hűséget esküdött Moszkvának, Kazanynak vagy a Krímnek. Az ő gyermekeikből lettek aztán a tatár murzák, az orosz bojárok és az állami tisztviselők.
A kulturális nyomaik pedig továbbra is ott élnek a nyelvben, a földrajzi nevekben, a címertanban, sőt, még az építészetben is. Csak egyszerűen többé már nem az „Arany horda hagyatékának” nevezték ezeket, hanem beépültek az új világba.
