Narvál: miért van egy hatalmas agyar ennek a bálnának az orrán?

A narválok, a gyilkos bálnákhoz és a kardszárnyú delfinekhez hasonlóan, a fogascetek rendjébe tartoznak. Azonban ezen a belül is meglehetősen különlegesnek számítanak. Méretük nem hatalmas: egy kifejlett hím narvál hossza maximum 5,5 méter, súlya pedig 1600 kilogramm körül alakul. A nőstények ennél is kisebbek, általában 1 tonna alattiak.

Tehát nem óriásokról van szó, de kecses, áramvonalas testalkatukkal és jellegzetes agyarukkal még így is lenyűgözőek. Különösen, ha a jeges tenger csillogó hátterében úszkálnak, igazi mesebeli lényeknek tűnnek.

Egyedülálló külsejét még egy különleges „kiegészítővel” dobja fel: egy hatalmas agyarral, ami a pofájából nő ki. Ez a különleges „dísz” ihlette meg a narválokról szóló gyerekverseket és legendákat, és rengeteg kutatóexpedíciót indított útjára, hogy megfejtsék a rejtélyt: mire használhatják a bálnák ezt a „lándzsát”?

A tudósok még nem tudnak egyértelmű választ adni a kérdésre, de számos hihető és egymással nem ellentmondó elmélet létezik. Mielőtt ezeket górcső alá vennénk, fontos megértenünk, hogy mi is ez a „kinövés” pontosan. Szarv? Fog? A koponya része?

A tudósok egyetértenek abban, hogy a narvál agyara valójában egy rendkívül hosszú szemfog, ami a felső állcsontból nő ki. Ez a fog balra csavarodik, mint egy jégkrém a pultban. Elérheti a 3 méteres hosszúságot és a 10 kilogrammos súlyt is.

Hordozni nem a legkényelmesebb, átszúrni sem lehet vele senkit, és varázsolni sem képes. Akkor vajon miért ajándékozta meg az evolúció a narválokat ezzel a különleges „eszközzel”?

Az egyik elmélet szerint a narválok az agyarukat jégtörésre használják. Ez logikusnak tűnik, ha figyelembe vesszük élőhelyüket: a Jeges-tengert és az Atlanti-óceán északi részét. Nyáron a partvidéken tartózkodnak, de télen délebbre vándorolnak a nyílt vízre. Ősszel, a migráció során nagy a kockázata annak, hogy jégbe szorulnak, ha a jég gyorsabban képződik, mint ahogy el tudnák hagyni a területet. Víz alatt, levegőhöz jutás nélkül a narválok csak 1,5 kilométert tudnak megtenni. Ha ezen a távolságon belül nem találnak léket, sajnos megfulladnak. 1915-ben Nyugat-Grönlandon, a legnagyobb jégcsapdában több mint 1000 narvál pusztult el!

Érthető tehát, hogy a narválok mindent megtesznek azért, hogy áttörjék a jeget. Első pillantásra logikusnak tűnik, hogy ehhez az agyarukat használják, de…

Először is, az agyar nem alkalmas intenzív jégtörésre. Túl vékony és sérülékeny ahhoz, hogy vastag jégréteget áttörjön.

Másodszor, az agyar főként a hím narváloknál fejlődik ki igazán. A nőstények mindössze 15%-a rendelkezik ilyen „pompás” agyarral. Akkor mi a helyzet a nőstényekkel? Hogyan élik túl a jégcsapdákat agyar nélkül?

Egy másik elmélet szerint a narválok agyara a párválasztási versenyben játszik szerepet. Nem valószínű, hogy igazi párbajokat vívnának ezekkel a „lándzsákkal”, ahhoz ugyanis túl sérülékenyek. Azonban nem kizárt, hogy a hímek egyszerűen összehasonlítják agyarukat, és a leghosszabb „fegyverrel” rendelkező hím jut előnyhöz a párosodásban.

Ezt az elméletet nehéz bizonyítani, mivel keveset tudunk a narválok nászszertartásairól. Annyit tudunk, hogy tavasszal, a tengeri jég olvadásakor párosodnak. Sajnos ezen időszak alatt nehéz megfigyelni őket.

Egy harmadik elmélet szerint a narválok agyara a vadászatban segít. A narválok főként a tengerfenéken élő halakkal, tintahalakkal, garnélákkal, szardellákkal és más tengeri élőlényekkel táplálkoznak. Táplálékért akár 1500 méter mélyre is lemerülnek, és 25 percet is eltölthetnek a víz alatt.

Azonban a narváloknak, a hatalmas agyarukon kívül, nincsenek más fogaik, így nem tudják megrágni a zsákmányukat. Ezért feltételezik, hogy az agyarat bunkóként használják a zsákmány megütésére és leterítésére.

Ennek az elméletnek is megvannak a maga korlátai. A tudósok eddig csak egyetlen alkalommal figyelték meg ezt a viselkedést. A legtöbb esetben a narválok csupán felriasztják a halakat a tengerfenékről. Ráadásul a nőstények többségének – mint azt már említettük – nincs agyara, ám ez nem jelenti azt, hogy ettől éhen halnának.

Egy másik elmélet a narvál agyarának anatómiájára összpontosít. Mivel az agyar valójában egy fog, ezért kollagénből, dentinből és purcból áll. Az idegvégződések felelősek a fogak hőmérséklet-érzékeléséért. Míg az emberi fogakat zománc védi, a narválok agyarán nincs ilyen védőréteg. El tudod képzelni, milyen érzés lehet egy 3 méteres, kihegyezett foggal élni, ami állandóan ki van téve az ingereknek?

A kutatók úgy gondolják, hogy ez a „nyitott” szerkezet szándékos, és lehetővé teszi a narválok számára, hogy rendkívül érzékenyen reagáljanak a vízben bekövetkező legkisebb változásokra is. Ez logikus, ha belegondolunk, hogy a sótartalom ingadozása jelezheti a víz fagyását és például a jégcsapda kialakulását. De ha az agyar ennyire ideális eszköz erre a célra, akkor miért nem nő mindkét nemnél egyformán?

A narválok lenyűgöző agyarával ellentétben kevesebbet tudunk a társas életükről. Azonban a tudósok nemrégiben felfedeztek egy érdekes jelenséget: a nőstényeknél menopauza is bekövetkezik. Ez a tulajdonság – az emberen kívül – csak elvétve fordul elő az állatvilágban.

A narválok elméletileg akár 115 évig is élhetnek, de átlagosan 50-60 évet élnek. A nőstények 6-8 évesen hoznak először utódot a világra, a vemhesség pedig 14 hónapig tart. Általában egyetlen borjú születik, aki születés után körülbelül két évig függ az anyjától. Ha tehát a narválok szaporodási üteme nem túl magas, akkor miért van szükségük a menopauzára?

A narválok menopauzájának egyik lehetséges oka a „nagymama-hipotézis”. Ez a hipotézis azt sugallja, hogy a menopauza azért alakult ki, mert a nagymamák által nyújtott gondozás jelentősen növeli az unokák túlélési esélyeit.

A tapasztalt nagymamák tudásukat és bölcsességüket átadhatják a fiatalabb generációnak, tanítva őket a táplálkozásra, a vadászatra, a ragadozók elkerülésére és a társas interakciókra. Ez a tudás kulcsfontosságú a narválok számára, hogy zord sarkvidéki környezetükben fennmaradjanak.

Egy tanulmány kimutatta, hogy a narvál populációkban, ahol sok a nagymama, a borjak túlélési esélye 50%-kal is magasabb. Ez azt sugallja, hogy a nagymamák által nyújtott gondozás óriási hatással van a populáció egészségére és fenntarthatóságára.

Jelenleg a narválok populációja nincs jelentős veszélynek kitéve. Nincsen rájuk irányuló tömeges ipari vadászat. Az ember évente kevesebb mint 1000 példányt ejt el, ami jóval kevesebb, mint amennyit a kardszárnyú delfinek és a jegesmedvék ejtenek el, illetve amennyi a jégbe fagyva, éhen, vagy mondjuk az óceánok szennyeződése miatt pusztul el.

Ugyanakkor a narválok rendkívül érzékenyek a klímaváltozásra. A tudósok épp ezért a narválok populációinak változásaiból közvetlen következtetéseket tudnak levonni a klímaváltozás mértékével és súlyosságával kapcsolatban.