Sok utazó, aki Thaiföldre, Kambodzsába, Vietnámba, Kínába vagy Japánba látogat, nem csak a helyi nevezetességekre, a lenyűgöző építészetre és a gyönyörű tájra figyel fel, hanem egy jellegzetes dologra is: a rengeteg kábelre.
Ezt a jelenséget lehetetlen nem észrevenni, hiszen a kábelek szó szerint behálózzák az út menti oszlopokat, keresztben-kasul átszelik az utcákat, az emberek feje felett lógnak, és ami a legrosszabb a turisták számára, állandóan belógnak a képbe, és még a legszebb fényképeket is elrontják! Ezzel a helyzettel nem lehet mit tenni…
Vegyük példaként Kínát. A védelmükben elmondható, hogy a nagyvárosokban a kábelhelyzetet maximálisan megoldották – a kábeleket harmonikusan a föld alá rejtették, így még a villanyoszlopok is elegánsak. De amint egy kicsit kijjebb megyünk, mondjuk a nagyváros határain túlra, a helyzet gyökeresen megváltozik.
Különösen lenyűgöző a kábelezési rendszer – ilyet Magyarországon nem találunk, és a transzformátorállomások, amiket a magyar lakosok megszoktak, ott nem léteznek. Helyettük Kína kisvárosaiban speciális, nyitott transzformátorállomásokat építettek, amelyek oszlopokon helyezkednek el. A működési elvük is némileg eltérő.
Magyarországon például a transzformátorállomástól egy vastag vezeték húzódik a házhoz, amelyről vékonyabb vezetékek ágaznak el a lakásokba. Kínában viszont minden egyes vékony vezeték a transzformátorról közvetlenül egy adott lakásba vezet.
A „vezet” persze erős kifejezés. Minden vezeték össze van gabalyodva, össze van csavarodva. Nem mindig futnak az oszlopokon, és a tetőn vagy akár a lépcsőházon is áthúzódhatnak. Összességében rejtély, hogy a lakosok hogyan tudják, hogy melyik vezeték kinek a lakásába vezet. És amúgy magukat a kínaiaknak ez a helyzet tökéletesen megfelel.
Valójában nem csak megszokták, hogy mindenféle vezeték lóg a fejük felett, de a maguk javára is fordították a helyzetet. El sem hinnéd, de a kínai nők megtanultak a villanyvezetékeket szárítókötélként használni. Íme a progresszív kínai gondolkodásmód a gyakorlatban!
Egy másik példa Thaiföld. Ott a kábelhelyzet nem kevésbé kusza – ugyanolyan sok van belőlük, és elrendezésük ugyanolyan kaotikus, mint Kínában. De ennek megvannak a maga nyomós okai.
Először is, Thaiföldön a legtöbb elektromos vezetéket fizikailag lehetetlen a föld alá rejteni, és ennek oka a talajvíz. A talajvízszint egy méterrel a csatornarendszer felett van, ahol a logika szerint a vezetékeket is el kellene vezetni. A trópusi esőszezonban a vízszint emelkedik, ami közvetlen veszélyt jelent az elektromos vezetékekre.
Másodszor, a kábelezés költsége. A kábelek külső fektetése átlagosan 20 dollárba kerül a városnak, míg a föld alatti fektetés tízszer ennyibe!
Harmadszor, a metró hiánya, amelynek alagútjain keresztül a legtöbb városba elektromos kábeleket vezetnek. Csak a fővárosban van metró, ezért ott a kábelhelyzet némileg jobb, míg a többi városban csak felszíni közlekedés van.
És itt van még egy dolog: a thaiföldi települések utcáit borító vezetékek egy része nem működik, és nem vezet áramot. Egyszerűen csak elfelejtették leszerelni őket…
És mi a helyzet Japánban? A korábbi példákhoz hasonlóan a nagyvárosokban a kábelkötegek megbízhatóan a föld alá vannak rejtve, és nem rontják a városképet. A kisebb településeket viszont ugyanaz a betegség sújtja, amelynek megszüntetése sok szempontból gyakorlatilag lehetetlen.
Elmagyarázom, hogy miért. A csúnya elektromos vezetékek rengetegének elrejtése és a város némileg tisztességes megjelenésének biztosítását meggátolja egy szabály, mely kimondja, hogy ha egy utca úgy dönt, hogy a vezetékeit a föld alá ásatja, a tulajdonosok elveszítik a jogukat a járda néhány négyzetméternyi területére az elektromos dobozok miatt.
Japánban a földterület ára, finoman szólva, nem alacsony, és nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egyszerűen odaadják a drága négyzetmétereket.
De ez még nem minden. A progresszivitása és innovatív gondolkodása ellenére Japán a mai napig konzervatív ország, amely tiszteletben tartja a hagyományokat és hű marad a bevett szokásokhoz. A múlt század 90-es éveiben Japán elkezdte népszerűsíteni a PHS mobiltelefon-hálózatot, mint a mobilkommunikációs üzletág legnagyobb esélyesét.
Más modern rendszerekkel ellentétben, amelyek valóban mobil és műholdas rádiórendszerek voltak (és ma is azok), a PHS a jelzéseket kis relédobozokba küldte, amelyeket egyenként néhány tucat méterre hangoltak be, és amelyeket lámpákra vagy telefonoszlopokra szereltek fel.
Tulajdonképpen az évek során Japán nem mondott le a PHS szabványról, és egyelőre nem tervezi a villamos vezetékek és telefonkábelek föld alá ásását.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
