Üdvözlet. Már 1944 vége felé egyértelművé vált, hogy Japán a vereség küszöbén áll a második világháborúban. A japánok azonban nem siettek a megadással, és a további ellenállás reményében kétségbeesett lépésekre szánták el magukat.
Ilyen volt például a kamikaze pilóták bevetése, akiknek az volt a feladatuk, hogy repülőgépükkel belecsapódjanak az ellenséges gépekbe vagy objektumokba, minél nagyobb kárt okozva ezáltal. Természetesen ők maguk is odavesztek.
Ez egy teljesen értelmetlen stratégia volt, de a fiatal japánok magabiztosan és önként mentek a halálba. Mivel a harci repülőgépekből amúgy is hiány volt, és a pazarlásuk túl költséges volt, 1945-ben kifejlesztettek egy speciális kamikaze repülőgépet. Miközben írok róla, eszembe jut, hogy milyen borzalmas is volt ez valójában…
A mérnöki bravúr „Nakajima Ki-115 Tsurugi” néven futott, ami japánul „kardot” jelent. A lényeg, hogy ez a repülőgép csak egyetlen repülésre volt tervezve, vissza már nem tudott térni a bázisra. Ennek megfelelően a gyártás fő szempontjai az olcsóság, az egyszerű gyártástechnológia, és az anyagok elérhetősége volt. Eredetileg a repülőgépet úgy tervezték, hogy különböző motorokat lehessen beszerelni, főleg elavult vagy már lejárt élettartamúakat, de a valóságban az összes kiadott példányon a 1130 lóerős Ha-35 Ru 23 motor volt. A motor hűtése a motorháztető alá áramló szembejövő légárammal történt. A hajtómű olajrendszere a jobb szárnyfél gyökerében elhelyezett hűtőbordát is magában foglalta. A középső rész felett egy 450 literes üzemanyagtartály volt.
A repülőgép maga is maximálisan egyszerűsített konstrukciót kapott. A vázszerkezetet acélcsövekből hegesztették, a törzset és a szárnyakat acélból és dúraluminíumból, a motortér burkolatát pedig lemezacélból készítették. A farokrész egy fa vázszerkezet volt, vászonnal bevonva. A pilótafülke nyitott volt, csak a felszálláshoz szükséges műszereket szerelték be, rádió nem volt, az orrfutómű pedig levált felszállás után. Pontosabban nem levált, hanem ledobták, hogy a következő kamikaze használhassa. A futómű a legegyszerűbb volt, lengéscsillapítók és egyéb extrák nélkül.
Farokkerék nem volt, csak egy csúszótalp. A konstrukció egyszerűsítése érdekében a szárnyakon nem volt fejlett mechanizáció. A szárny hátsó élének külső részén egy pár kábellel vezérelt csűrő volt. Zárszerkezetek nem voltak, de mire is kellettek volna egy ilyen repülőgépen? A fegyverzet egy, a törzs alá függesztett, legfeljebb 800 kg súlyú légibomba volt. A szélvédőre célzót festettek a pontosabb célzás érdekében.
A fejlesztés 1945 januárjában kezdődött, és már márciusban elkészült az első prototípus. Azonban a kapkodás miatt a projekt megakadt. A repülőgép a földön túl bonyolultnak bizonyult a pilóták számára, akik nem kaptak alaposabb repülőképzést. Sietős korszerűsítések és további tesztek következtek, míg végül júniusban hadrendbe állították. Alig több mint száz példányt gyártottak, de a háború már a végéhez közeledett, és egyik „repülő koporsó” sem hajtotta végre a végzetes küldetést. Ez pedig jó.
A háború után az összes épített gépet megsemmisítették, kivéve néhányat, amelyeket ma múzeumok őriznek. Fontos megjegyezni, hogy nem ez volt az egyetlen kamikaze repülőgép: léteztek még primitívebb konstrukciók is. Ilyen volt a legegyszerűbb, rétegelt lemezből készült „Kokusai Ta-Go”, amelyből csak egy prototípus készült. Ezenkívül létezett a „Yokosuka MXY7 Ohka” rakétarepülőgép is, amelynek egyáltalán nem volt motorja, és egy hordozórepülőgéphez rögzítették, majd a cél közvetlen közelében leválasztották a támadáshoz. Sajnos a japánoknak sikerült ezeket a szerkezeteket bevetniük, és bebizonyították, hogy meglehetősen hatékonyak.
Ennyi lenne mára. Köszönöm, hogy elolvastad, nyomj egy tetszik gombot, ha tetszett az anyag, írd meg a véleményedet a kommentben, és iratkozz fel az oldalamra. Minden jót!
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
