A második világháború sok mindent megváltoztatott a világban, különösen azt, hogy a különböző országok hogyan és milyen módszerekkel védik magukat. Az Amerikával mindig is versengő Oroszország a háború végére kezdte el a nukleáris energia és fegyverek előállítását.
Ehhez egy titkos nukleáris létesítményt építettek, melynél a közeli tavak vizét használták hűtésre és a hulladékok lerakására. Az egyik ilyen tavat, a Karacsáj-tavat 1990-re már olyan mértékű radioaktív hulladék borította, hogy a tó mellett állva is halálos mértékű radioaktív dózist kapott az ember.
A Közép-Oroszországban, a déli Urál-hegységben található Karacsáj-tó a Szovjetunió atomfegyver-létesítményeinek, különösen a Majakból származó radioaktív hulladékoknak a lerakóhelyéül szolgált.
A Kyzyltash-tó volt a legnagyobb természetes víztest, mely képes volt a közelben biztosítani a reaktorok hűtővizéhez szükséges vízmennyiséget. A nyílt ciklusú rendszer miatt azonban hamar elszennyeződött, így a reaktorokhoz sokkal közelebb található Karacsáj-tó vette át a szerepét, melynek vizéből földalatti tárolómedencéket hoztak létre, egyúttal pedig villámgyors lerakóhellyé is vált.
A Karacsáj-tavat eredetileg a rendkívül energikus anyagok tárolására tervezték, hogy legyen hol tartani őket, míg vissza nem tudják szállítani őket a majaki tárolókádakba. Erről később kiderült, hogy lehetetlen feladat a rendkívül magas, halálos szintű sugárzás miatt. Ezt tovább súlyosbította az 1957-es Kistim-tragédia, amit a földalatti tartályok felrobbanása okozott, és amely az egész Majak-környéki területet beszennyezte.
A Majak üzem volt az első olyan reaktor, amit titkos plutónium előállítására építettek a szovjetek, a maguk atombomba-projektjük részeként, miután az Egyesült Államok sikerrel robbantott atombombát Hirosimában és Nagaszakiban.
Az 1945 és 1948 között nagy sietséggel és titokban épített Majak erőmű célja az volt, hogy a szovjetek valahogy felvegyék a versenyt az Egyesült Államok nukleáris erejével, vagy legalább lépést tudjanak vele tartani. A japán atombombák ledobása után ez vált priortássá a Szovjetunió számára.
A nagy sietségben nem fordítottak azonban elegendő figyelmet a dolgozók biztonságára és a nukleáris hulladék ártalmatlanítására. A reaktorokat egytől-egyig plutónium előállításra optimalizálták, eközben pedig több tonna szennyezett anyag keletkezett. Nyílt ciklusú hűtőrendszert használtak, vagyis a reaktorok hűtésére használt víz naponta több tízezer literrel szennyeződött.
A Majak erőmű létezésére hivatalosan csak 1990-ben derült fény, amikor a rákos megbetegedések 21 százalékos, a születési rendellenességek 21 százalékos, a leukémia pedig 41 százalékos növekedést mutatott a környező régióban.
Két évvel azután, hogy kiderült a létezése, Borisz Jelcin, az akkori orosz elnök aláírt egy rendeletet, mely lehetővé ette a nyugati tudósok számára a hozzáférést. A tó üledéke a becslések szerint 3,5 méter mélységig teljes egészében különösen radioaktív hulladékokból állt. A tudósok úgy vélték, hogy körülbelül 5 millió liter szennyezett víz szivárgott és párolgott el a tóból minden egyes évben.
1990-ben a hulladéklerakóként használt Karacsáj-tó óránként 600 röntgen sugárzást bocsátott ki magából, ami elég volt ahhoz, hogy egy ember halálos dózist kapjon, ha úgy dönt, hogy egy órát tölt a tó partján.
Az 1960-as évek óta a tó folyamatosan apadt és a területe az 1951-es 0,5 négyzetkilométerről 1993 végére 0,15 négyzetkilométerre csökkent 1968-ban a térségben hatalmas szárazság tombolt, aminek következtében a tó teljesen kiszáradt. A kiszáradt tó radioaktív porát a szél körülbelül félmillió környékbeli emberhez juttatta el, ezért 1978 és 1986 között az orosz mérnökök folyamatosan betontömbökkel kezdték el feltölteni a tavat, hogy megakadályozzák a levegőben terjedő szennyeződést. Több mint 10 ezer üreges betontömböt használtak erre a célra, és bár ma már teljes egészében betonnal van feltöltve a Karacsáj-tó, még mindig nagyon veszélyes.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
