Paul Alexander 1952 óta nem tud önállóan lélegezni. Ma 77 éves, és egyike az utolsó élő embereknek, akik még mindig vastüdőt használnak az életben maradáshoz. Ő az élő emléke a történelem egy borzalmas időszakának, amikor a gyermekbénulás vírus elárasztotta az egész világot. Ez a fertőző betegség évente több ezer gyermeket ölt meg, és még többeknek okozott életre szóló fogyatékosságot.
De ez a történet most nem a betegségről szól, hanem arról az emberről, akinek a puszta akaraterejével és elszántságával sikerült legyőznie azt. Ez Paul Alexander, azaz a „vastüdős ember” története.
Kicsoda Paul Alexander?
1952 nyarán Paul egy boldog és aktív hatéves gyerek volt a texasi Dallasban, aki ugyanolyan hétköznapi életet élt, mint bármelyik másik kisfiú. De ez volt az az év is, amikor a legnagyobb gyermekbénulás-járvány tört ki az Egyesült Államokban. Paul megfertőződött, és hat nap alatt teljesen megváltozott az élete. Egészséges, szaladgáló, nevető, aktív kisfiúból egy hét alatt úgy megváltozott, hogy nem tudott beszélni, nyelni, köhögni és lélegezni sem.
Ez volt a kezdete annak az életnek, amit a mechanikus lélegeztetőgép, a vastüdő segítségével kellett leélnie. Senki sem gondolta, hogy Paul sokáig fog élni, a férfi felülmúlta mindenkinek a várakozásait. Voltak álmai, és nem hagyta, hogy a fogyatékosság az útjába álljon! Tanult, ügyvéd és író lett, akinek olyan története van, ami milliókat inspirálhat, akiket nap mint nap bizonytalanít el a sebezhetőség.
Az 1950-es évek gyermekbénulásos horrorja
A koronavírus járvány miatt ma már mindannyian tudjuk, hogy a világot hogyan képes megállítani egy rendkívül halálos vírus. Így könnyen tudunk azonosulni azzal a rémülettel, amely az 50-es években a gyermekbénulás kitörésekor a világot elborította. Ez még a vakcina feltalálása előtt volt. A családok félelmükben bezárták az ablakaikat és ajtóikat. A városrészek csendesek, üresek voltak, az utcán játszó gyerekek eltűntek. A templomi istentiszteleteket felfüggesztették. a vidámparkok, játszóterek, mozitermek, bárok és bevásárlóközpontok elhagyatva álltak.
A 40-es és 50-es évek rémuralma alatt a gyermekbénulás évente közel 15.000 bénulásos esetért volt felelős az Egyesült Államokban. A gyermekek különösen érzékenyek voltak erre a betegségre. 1952-ben, abban az évben, amikor Paul gyermekbénulást kapott, országszerte mintegy 58.000 esetet regisztráltak, ebből több mint 21.000 elsősorban fogyatékosságban szenvedő gyermek volt. A jelentések szerint 3145-en haltak meg. New Yorkban több ezer macskát és kutyát öltek meg, mivel az emberek úgy gondolták, hogy azok terjesztik a betegséget. Paul úgy emlékszik vissza, hogy olyan volt ez, mint a „fekete halál” járvány.
Paul harca a gyermekbénulással
Miután az orvosok légcsőmetszést végeztek rajta, a fertőzése javult, de egy fémhengerben találta magát, mint több száz másik gyerek a kórházban. Paul emlékszik a vastüdők soraira, melyekből kis fejek lógtak ki, és próbáltak barátkozni, vagy kommunikálni másokkal. Sokan nem élték túl, míg mások meggyógyultak és a saját lábukon távoztak. Paul azonban a gyermekbénulás miatt nyaktól lefelé megbénult, ami miatt nem tudott mozogni vagy lélegezni. Tizennyolc gyötrelmes hónapot töltött a kórházban, ahol az orvosok megpróbálták megtanítani őt önállóan lélegezni, amit „békalégzésnek” neveznek. Végül egy gyógytornász segítségével legyőzte a légzéstől való félelmét, és megtanult „levegőért kapkodni” – úgy lélegezni, mint egy hal. Megtanult önállóan lélegezni.
Paul azt mondja: „Ez rendkívül kimerítő”, és hogy: „Az emberek mindig azt hiszik, hogy rágógumit rágok. Művészetté fejlesztettem.” De tudta, hogy ez az egyetlen út a jövőbe. Nem sokkal később kerekesszékhez kötve is élhette az életét a gépen kívül, legalábbis minden nap néhány órán át. Éjszakánként azonban vissza kellett térnie a hűséges fémbarátjához, hogy nyugodtan tudjon aludni. Ma már azonban Paul elmúlt 70 éves, és nem képes a vastüdőn kívüli életre. A vasgépen belül van bezárva a nap 24 órájában. De a harca még mindig tart.
„Soha nem adtam fel, és nem is fogom” – mondja Paul.
A vastüdő a leghosszabb barátja
Paul nyaktól lefelé lebénult, és nem tudja használni a tüdejét, hogy önállóan lélegezzen. A vastüdő úgy segít neki lélegezni, hogy negatív nyomás segítségével levegőt juttat a tüdejébe. Ezt 1928-ban találta fel Philip Drinker orvosmérnök és Louis Shaw, a Harvard fiziológusa. Az egyik kórház gyermekbénulásos osztálya, amely tele volt levegőért kapkodó gyerekekkel, elborzasztotta Louist, és elhatározta, hogy épít valamit, ami esélyt ad nekik az életre. A vastüdő egyszerű mechanizmust használ. A beteg belégzésének hatására a vasgépből levegő pumpálódik ki, ezzel segítve a mellkas felfúvódását. Amikor a beteg kilélegzik, a levegőt visszapumpálódik a gépbe. A készüléket általában csak egy-két hétig kell használni, amíg a szervezet felépül.
Paul a saját vastüdejét hűséges „öreg vasparipájának” nevezi. Sárga színe az 50-es évek konyhai eszközeire emlékeztet, egy rég letűnt kor emléke. Ma már kevesebb mint 10 ember használ csak vastüdőt. Paul jobban szereti a hűséges gépét, mint a modern légzőkészülékeket, melyek miatt lyukat kellene ütni a torkán. Ma már nem gyártanak vastüdőt, és pótalkatrészeket is alig találni. Senki sem gondolta, hogy az ezeket a gépeket használó emberek ilyen sokáig életben fognak maradni. De Paul igen.
Pál teljes életet élt
„A vasakaratú férfi elhagyja a vastüdőt, hogy szavazhasson.” Így került a címlapokra 1980-ban Paul Alexander. A vastüdőben való élet nem akadályozta meg Pault abban, hogy teljes életet éljen. Bár Pault még mindig „a vastüdőben lévő embernek” hívják, élete egy vasakaratú ember történetét mutatja be inkább. Tanult, elvégezte az iskolát, posztgraduális diplomát szerzett, jogi vizsgát tett, és sikeres ügyvéd lett.
Az orvosok nem számítottak arra, hogy Paul sokáig fog élni, de ő rácáfolt az orvostudományra. Amikor Paul megtanult önállóan lélegezni, ez lehetővé tette számára, hogy minden nap órákig a gépen kívül maradjon. Paul teljesen otthonról tanult, és 21 évesen osztályelsőként diplomázott. Szerelmes lett, átélt szívfájdalmakat, voltak barátai, élvezte az éttermekben, bárokban, sztriptízbárokban és étkezdékben töltött időt, sőt még moziba is járt.
Paul diplomát szerzett és karriert futott be
Paulnak volt ambíciója és tanulási vágya. Jelentkezett a dallasi Southern Methodist Egyetemre, de fogyatékossága miatt elutasították. Paul felidézi, hogy két évig küzdött, amíg felvették azzal a feltétellel, hogy megkapja a gyermekbénulás elleni védőoltást, és talál valakit, aki segít neki bejárni az órákra.
Harcolt az álmaiért és az oktatáshoz való jogáért. Áttért a Texasi Egyetemre, és elkezdett egyedül élni. Miután 1978-ban lediplomázott, jogi tanulmányokat folytatott, hogy posztgraduális diplomát szerezzen. Egy ideig jogi terminológiát tanított bírósági gyorsíróknak egy austini kereskedelmi iskolában, de az volt az álma, hogy ügyvéd legyen, és ezt valóra is váltotta. 1986-ban letette az ügyvédi vizsgát, és ügyvéd lett. Ekkor már órákig önállóan tudott lélegezni, és így amikor csak kellett, részt tudott venni a tárgyalásokon.
Paul megírta és önállóan kiadta emlékiratait „Három perc egy kutyának” címmel.
Nem érte be azzal, hogy ügyvéd lett. Paul úgy írta meg memoárjait, hogy egy műanyag pálcika és egy toll segítségével, teljes egészében a szájával gépelte a történetét a billentyűzetre. Gondolatait néha Norman Brownnak, egykori ápolójának és barátjának is diktálta. Nyolc évig tartott, mire befejezte a könyvét. Inspirálni akarta az embereket. Paul szerint nem számít, honnan jöttél, milyen a múltad, és milyen kihívásokkal kell szembenézned, bármit elérhetsz, ha hajlandó vagy keményen dolgozni. Paul azt mondja, hogy élete minden napján harcolt a gyermekbénulás ellen, és nem fogja feladni. Fájdalmas és fárasztó, de amíg él, tovább fog küzdeni. A legjobbakat kívánjuk Paulnak!
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
