Áthívtam magamhoz a barátnőmet egy kávéra, körülbelül egy órára, hogy pletykáljunk és finomságokat együnk. Erre ő rémülten felkiáltott: „Te megőrültél? Még el kell hoznom a gyerekeket az iskolából, aztán meg kell etetnem őket. Még a boltba sem jutottam el, plusz porszívózni kellene, sétálni a kutyával, és mosni!”
Ezt követte egy lenyűgözően hosszú teendő lista, aminek a meghallgatása után még nekem is kedvem támadt inkább lefeküdni kanapéra. Pedig a fiai 12 és 16 évesek, a férje home officeban dolgozik, és teendők felét simán megcsinálhatnák ők maguk is. De vagy nem tudják, vagy nem akarják. Vagy lehet, hogy nincs hüvelykujjuk, mint a macskáknak.
A barátnőm egész nap pörög: hol ezt csinál, hol azt. Többször is próbált megmenekülni a végtelen házimunkából és munkába állni. Bármit hajlandó volt csinálni, akár padlót is súrolni – csak ne otthon. De a családja olyan szörnyű jajveszékelést csapott, hogy egy helyen sem tudott megmaradni egy hétnél tovább.
Ráadásul a kisfiának és a férjének még főzni sem kellett volna – csak kivenni az ételt a hűtőből és felmelegíteni. De még ez a tevékenység is borzongást váltott ki belőlük. A barátnőm azt mondja, hogy könnyen éhen halnának egy telepakolt hűtőszekrény mellett is.
A szegény asszony már mindenről lemondott, és úgy véli, hogy a „férje megbetegítette őt otthon”. Többször is próbálta elmagyarázni ezt a férjének, aki azt javasolta neki, hogy keressen ő is távmunkát, ha ennyire nem tud nyugton ülni. Így mindent meg tudna csinálni otthon, és álma is valóra válhatna. Hát nem csodálatos?
Eleinte sokáig dorgáltam a barátnőmet, hogy ez így nem mehet tovább. A főzés még oké, de a takarítást legalább nem csinálhatnák meg a férfiak? Porszívózni, mosogatni, betenni a mosógépbe – ez nem bonyolult. Aztán eszembe jutott, hogy néha én is büszkén és kissé mártírkodó arccal, a szemeimet forgatva meséltem a barátnőimnek: „A családom nélkülem semmire sem képes.”
És ez annak ellenére történt, hogy a férjem és a gyerekeim egyébként teljesen függetlenek, és sok mindent csinálnak a ház körül. De valamiért a kimerült anya és háziasszony képe még mindig elengedhetetlen eleme egy „boldog” modern családnak.
Engem sosem fenyegetett ez a szerep, egyszerűen azért, mert borzasztó háziasszony vagyok. Nem tudok varrni, kötni, a por nálam jobban érzi magát, mint a szobanövények, a főzésben pedig csak a spagetti és a saláta elkészítését tudom mesterfokon. Emlékszem, már egyedül éltem, és meghívtam a szüleimet teázni. Vettem fantasztikusan finom süteményeket a sarkon lévő pékségben, sajtot szeleteltem, zöldségeket vágtam.
Apám végignézett ezen a bőségtálon, majd elborzadva sóhajtott: „Ki fog téged elvenni? Még süteményt sem tudsz sütni!” Amikor aztán felbukkant a láthatáron a jövendőbelim, őszinte lelkesedéssel vetettem bele magam, hogy demonstráljam a nem túl lenyűgöző konyhai tehetségemet, csillogóra suvickoltam a lakást és kivasaltam az ingeket. Nehogy azt mondják, hogy semmit sem csinálok.
Eleinte fél órával korábban keltem, mint a szerelmem, hogy friss, egészséges gyümölcslevet készítsek neki, és éjfélig sütöttem a pogácsát anyukám receptje alapján, hogy a kedvesem másnap meglephesse vele a kollégáit. De ez csak fél évig tartott. Először is, egyáltalán nem zavar, hogy tökéletes rend van-e nálunk a lakásban. Másodszor, a férjem sokkal jobban főz, mint én. Szóval békésen elosztottuk a házimunkát, és volt, amire egyszerűen legyintettünk.
Az esküvő után a férjemmel beköltöztünk a saját lakásunkba. Az anyósom nem találta a helyét, aggódott, hogy ki fog most gondoskodni a kisfiáról. Egyszer berontott hozzá az irodába, majd felhívott engem: „Hogy engedheted el így dolgozni? Gyűrött a inge, és nem is tudom, milyen farmer van rajta!”
Nem bírtam tovább, és közöltem vele, hogy egy 30 éves nagydarab ember nem óvodás, és képes egyedül is összekészülni a munkába. Az anyósomat nem hatották meg az érveim.
Az anyukám is kivette ebből a szerepét. Amikor meglátogatott minket, suttogva panaszkodott a poros ablakpárkányokra és a vasalatlan függönyökre.
A gyerekek születésével minden megváltozott. Belefulladtam a házimunkába, és pár év múlva már üvölteni tudtam volna. A férjem, látva a szenvedésemet, felajánlotta, hogy menjek vissza az irodába, főleg, hogy ő otthonról dolgozott.
Amikor a nagyobbik gyerek 5 éves lett, visszamentem dolgozni, a gyerekekre pedig a férjem vigyázott. Etette őket, öltöztette őket, és óvodába vitte őket. Mindenki boldog volt, csak az anyukám próbálta meg továbbra is levenni a terhet a vejéről. Végül előtört belőle: „Ha ő mindent megcsinál, akkor te mire vagy jó? El fog válni tőled!” El kellett magyaráznom neki, hogy a férjem maga ajánlotta fel ezt a megoldást. De ez nem győzte meg az anyukámat, és onnantól kezdve gyanakodva nézett a vejére.
Azt gondoltam, hogy legalább az anyósom értékeli a fia viselkedését. Elhatároztam, hogy meglepem őt. Felhívtam és elmeséltem neki, hogy milyen remek gyerek a fia. Főzni is tud, takarítani is tud, és csodálatos apa. Erre azt a választ kaptam: „Én amúgy fiút neveltem, nem háziasszonyt! Neked nincs mit csinálnod, vagy miért mentél el dolgozni?” Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam mit válaszolni. Tehát én a szolga szerepkörre vagyok tökéletes, de a férjemnek ugyanez megalázó?
A sógornőm viszont mindig is tetszett az anyósomnak. Igazi háziasszony – rögtön az esküvő után otthagyta a munkáját, és minden idejét a szeretett férjének és a gyerekeinek szenteli. Nem számít, hogy egyáltalán nem akart lemondani a karrierjéről, mert a vőlegénye határozottan kijelentette: „Nem fogsz dolgozni!” Szóval most reggeltől estig lelkesen csinosítgatja a családi fészket, a szünetekben pedig halkan panaszkodik nekem. De mit tehetünk – ez a szerelem, ugyebár.
A sógorom kijelentette: „Egész nap robotolok, tisztességesen keresek, mindenre jut. Azt akarom, hogy otthon finom vacsora és gondoskodó, boldog feleség várjon, ne egy kimerült asszony a munkahelyi nap után.” Gondolkodtam, hogy szóljak-e neki, hogy léteznek bejárónők, de ránéztem a sógornőmre és inkább hallgattam.
Őszintén csodálom azokat a nőket, akik szeretik és tudják is csinálni a házimunkát, remekül főznek és tudják, hogyan tartsák fenn a tökéletes rendet. Szerintem nincs semmi baj azzal, ha valaki háziasszony és minden erejét a családjának szenteli. De csak akkor, ha ez tényleg tetszik neki. Ha nem küzd nap mint nap, hogy kiszolgálja a férjét és a gyerekeit, akik észre sem veszik a fáradozásait, és természetesnek veszik a dolgokat.
Nem hiszem, hogy a szeretteinkről való gondoskodás elsősorban a komfortos háztartási körülmények megteremtésében rejlik. Lehet, hogy valaki meg van győződve róla, hogy a finom ebéd, a kivasalt ruha, a tiszta ágynemű, és a tökéletes rend egyet jelent a szeretettel.
De én inkább lemondok a takarításról és rendelek valami ételt, cserébe viszont marad erőm és időm arra, hogy bolondozzak a gyerekekkel, filmet nézzek a férjemmel és megbeszéljem vele a munkahelyi történéseket.
A mai világban a háztartási feladatokkal remekül megbirkózik a modern technika is. Én pedig egyáltalán nem akarom, hogy a családom csak egy olyan személyt lásson bennem, aki nekik főz, mos, vasal és takarít. Hiszen így nem marad energiám semmire másra.
A társadalomban még mindig rengeteg sztereotípia létezik, amelyek szigorúan előírják, hogyan rendezzük a magánéletünket, hogyan neveljük a gyerekeinket és hogyan építsük a karrierünket. De a valóság az, hogy ezek közül sok már régóta elavult.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
