Ugye egyetértesz abban, hogy a csecsemők a középkori festményeken minimum furcsán néznek ki?
Ezeket a képeket nézve akaratlanul is eltöprengsz azon, hogyan sikerült eljutni a középkori gyermekábrázolásoktól a reneszánsz kor angyali csecsemőihez. De vajon miért volt ez így?
A legtöbb középkori csecsemő Jézus ábrázolása volt. A homunkuláris Jézus eszméje (miszerint Ő felnőtt emberhez hasonlóan jött világra, nem pedig gyermekként) befolyásolta azt, hogyan ábrázoltak minden gyermeket. A „homunculus” szó latin eredetű, jelentése „kis ember” – a művészek pontosan ilyennek festették meg Krisztust. A lényeg a mondanivaló volt, nem a külső megjelenés!
Így aztán a középkori festményeken kopaszodó, petyhüdt, sőt, egyenesen az élettől meggyötört csecsemők tűntek fel. A középkori művészetben nem találsz sem pufók arcocskákat, sem huncut szemeket. Szakállas csecsemőt viszont annál könnyebben!
Fontos megjegyezned, hogy a középkori művészeket nem különösebben izgatta a realizmus. Emiatt a középkori művészetben az embereket többnyire egymáshoz hasonlónak ábrázolták. A középkor művészei inkább voltak expresszionisták, mint naturalisták.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Az orvostudomány akkoriban meglehetősen sanyarú helyzetben volt. Úgy tartották, hogy ha valaki orvoshoz fordul, azzal valami illetlen dolgot tesz.
Az anatómiai teatrumok csak később jelentek meg; a középkorban az emberi test tanulmányozása szigorúan tilos volt. Az egyetlen személy, akinek engedélyezték az anatómia tanulmányozását, a hóhér volt. Márpedig a hóhérok jellemzően nem festettek képeket.
Arról sem szabad megfeledkezned, hogy a középkorban a legtöbb ember nem tudott olvasni, és könyvből sem volt túl sok. Csak nézd meg, mekkorák voltak a könyvek (ennek az volt az oka, hogy nehezebb legyen ellopni őket). Ezért a festmények (és freskók) voltaképpen szinte az egyetlen mindenki számára elérhető eszközei voltak az információ terjesztésének és befogadásának. Szinte olyanok voltak, mint a képregények, csakhogy a történetek bibliai vagy történelmi eseményeket dolgoztak fel.
Ráadásul a középkorban nem létezett a gyermekkor fogalma. A gyerekekre inkább mint a ház körüli munkában segédkezőkre tekintettek. Egy gyermek bármelyik pillanatban meghalhatott, ezért érzelmileg nemigen kötődtek hozzájuk. A legtöbb anya, főleg a jómódú családokban, újszülött gyermekét dajkára és nevelőnőre bízta.
És csak nézd meg, milyen szorosan pólyálták be a gyerekeket! Sőt, hogy „nemes” formát adjanak a koponyának, a főkötőjükbe akár különleges deszkalapocskákat is illeszthettek.
Amint pedig a gyermek valamivel nagyobb lett, máris dolgozni kezdett.
A fennmaradt bírósági és egyházi irattárakban olyan feljegyzésekre bukkanhatsz, amelyektől megfagy a vér az ereidben:
Elizabeth, 5 éves, édesanyjának segített a konyhában, magára rántott egy fazék forró vizet és meghalt.
James, 5 éves, vízért küldték a kúthoz, beleesett és megfulladt.
Edwin, 6 éves, édesapjának segített a mezőn, és egy ló ölte meg.
De mi változott meg?
A reneszánsz korában felvirágzott a világi művészet. A firenzei arisztokraták már nem szimbólumokat, hanem a saját gyermekeiket akarták viszontlátni a képeken. A reneszánsz művészei érdeklődni kezdtek a természet iránt. Emellett ebben az időben átalakult a gyermekről alkotott kép is: a gyermekek kis felnőttekből ártatlan teremtményekké váltak. Ez nagyrészt annak az eszmének volt köszönhető, miszerint a csecsemő bűntelenül jön a világra.
Az egyház is elkezdte méltatni Krisztus gyermekkorát. A reneszánsz kori műalkotások Jézus veleszületett erényeit hangsúlyozták. Ezek az új eszmék arra sarkallták a művészeket, hogy a gyermek Krisztust egyre inkább gyermekies vonásokkal ábrázolják.
