Az ókori Róma egy lenyűgöző civilizáció volt, tele lenyűgöző építészeti emlékekkel, lenyűgöző mérnöki bravúrokkal és lenyűgöző katonai hatalommal. De ne feledkezzünk meg a sötétebb oldalról sem: a furcsa szokásokról, a bizarr higiéniáról és a leplezetlen brutalitásról.
Ebben a cikkben 8 olyan dolgot mutatunk be az ókori Rómából, amitől tuti kirázna a hideg.
1. Vizelettel mosták a ruhákat és öblítették a szájukat
Az ókori Rómában a közfürdők és latrinák fenntartása igen jövedelmező üzlet volt. Vespasianus császár még egy új adót is bevezetett a nyilvános vécékre, ezzel tanítva fiát, hogy a pénznek nincs szaga. A vizelet értékes gazdasági forrásnak számított. Több tucatnyi célra használták, többek között bőr megmunkálásra, gyapjú és más szövetek feldolgozására, festékgyártásban, vagy akár mosószer helyett.
A mosás technológiája a következő volt: a használt ruhákat egy vizelettel teli kádba dobták, letaposták őket, alaposan kiöblítették, hogy eltávolítsák a bűzt, és máris tiszta ruhákhoz jutottak. Hogy hogyan? A vizeletben lévő ammónia a titok, aminek, mint tudjuk, fehérítő hatása van.
A széklet és vizelet gyűjtése nem volt presztízs munka, de fontos volt. Egyesek a nyilvános vécéket üzemeltették, mások a magánházakból gyűjtötték be a készterméket. Ezt követően mindent eladtak a tímároknak, festőknek, mosodáknak és kertészeteknek, ahol az értékes ammóniában gazdag trágyát például a gránátalmafák trágyázására használták.
Ezenkívül néhány nemes hölgy és úr, emlékezve a vizelet fehérítő hatására, fogmosásra is használta azt. Ez a szokás különösen népszerű volt a spanyol provinciában.
Megjegyzendő, hogy három modern európai nyelven – franciául, olaszul és románul – a nyilvános vécékben található piszoárokat még ma is Vespasianus császár nevével illetik.
2. Egy szivacsot használtak a fenék letörlésére
Wc-papír helyett egy tersorium vagy xylospondium nevű eszközt használtak. Ez egy rúdra szerelt szivacs volt, egyfajta többszörösen használható bojtorján. Mindenki közösen használta. A procedúra a következő volt: a használat után a szivacsot egy ecetes sós lével teli vödörbe tették, ahol boldogan várta a következő ügyfelet. Szükség esetén a szerszámot duguláselhárítóként is használták az eldugult csövek tisztítására.
Természetesen nem cserélték gyakran, csak akkor, ha a szivacs elöregedett, és foszlani kezdett.
3. Robbanások, árvizek és vendégek a csatornából
Az ókori Róma nyilvános vécéi meglehetősen távol álltak a maiaktól. Inkább egyfajta fórumként szolgáltak, ahol a tisztelt urak és hölgyek bármilyen témában kifejthették véleményüket, miközben elvégezték a dolgukat. Nem volt válaszfal az egyes helyek között – a római nép nemigen tisztelte a privát szférát. Egy latrinában – így hívták ezt a létesítményt – akár 80-100 ember is tartózkodhatott egyszerre. A vécébeszélgetések meglehetősen bizalmasak voltak: úgy gondolták, hogy ilyen helyzetben a beszélgetőtárs aligha fog hazugságokhoz folyamodni.
Ugyanakkor minden toalettlátogatás számos veszéllyel járt. Nem csak a vécében rejtőzködő patkányra vagy kígyóra kell gondolni, hanem a csatornában felgyülemlett gázok, elsősorban metán vagy kénhidrogén robbanásveszélyeire is. Ha a vécé régi volt és nem takarították sokáig, egyetlen szikra is elegendő volt ahhoz, hogy az egész felrobbanjon. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a robbanások halált vagy pusztítást okoztak volna, de előfordult, hogy szőrtelenítéshez vagy intim területek égési sérüléseihez vezettek.
Nem csodálkozunk tehát, hogy a rómaiak, akik meglehetősen vallásosak voltak, még a vécékre is voltak Isteneik. Sterquilinus volt felelős a szagokért, Cloacina a csatornarendszerért, Crepitus pedig a WC-kért. Mindannyiuknak áldozatokat és ajándékokat mutattak be. Sőt, a toalettben a szerencse istennőjét, Fortunát is gyakran elhelyezték.
4. Korrupt tűzoltók
Mint minden nagyváros, Róma is gyakran égett a történelem során. Nero „nagy tüze” korántsem volt az egyetlen – szinte rendszeresen égett, és minden tűzvész után mindent újjá kellett építeni.
A római polgároknak hivatalosan tilos volt konyhát tartani és tüzet gyújtani a társasházakban, és a közétkeztetést is vendéglőkben oldották meg. Azonban ez nem oldotta meg a helyzetet: amint egy római matróna gyertyával a kezében belépett a vécébe, bekövetkezett a robbanás. És aztán a tűz.
Az igény szüli a kínálatot – egy szép napon önkéntes tűzoltócsapatok, az úgynevezett „nocturnal triumviri” jelentek meg a városban. A tüzeket ecetes rongyokkal oltották el. De volt egy bökkenő: a szolgáltatás fizetős volt, és a díjat a tűzoltás előtt, nem pedig utána kellett megfizetni. Nincs nálad készpénz? Semmi gond, menj el és kérj kölcsön a szomszédoktól, csak gyorsan, amíg még maradt valami a házadból.
A legismertebb csapat Julius Caesar társának, Marcus Crassusnak a tulajdonában volt. Crassus kibővítette az üzletet: ha egy házat semmiképpen sem sikerült eloltani, fillérekért megvásárolta a tűzvészben egyre olcsóbbodó ingatlanokat, majd újjáépítette és nem kis haszonnal továbbadta őket. Nem csoda, hogy Crassus triumvir hihetetlenül gazdag volt.
5. Radikális fogamzásgátlási módszerek
A római nők úgy gondolták, hogy nem kell sok gyerek, és a méhüket bármilyen elérhető eszközzel vissza lehet fogni és korlátozni. A születésszabályozás módjai meglehetősen változatosak voltak. Például fogtak egy solpuga pókot, szarvasbőrbe tekerték, és betétként használták. A férfiak pedig borókával dörzsölték be a nemi szervüket randizás előtt (nehéz megmondani, mennyire volt ez hatékony).
Ha a pókok és a boróka nem „váltak be”, akkor volt egy radikálisabb módszer is. A lényeg az volt, hogy a római jog embernek tekintette a gyermeket attól a pillanattól kezdve, hogy szilárd táplálékot kezdett fogyasztani az anyatej helyett – azaz lényegében elválik az anya testétől és húsától. Ennek megfelelően „abortuszt” lehetett végezni meglehetősen késői stádiumban is – már a magzat megszületése után is.
6. Trágyából és ecetből készült energiaitalok
A sokat dicsért ókori orvoslás ellenére Rómában sok mindent nem tudtak. Például a kisebb sebeket ahelyett, hogy bekötötték volna, inkább szárított kecskeürülékkel ragasztották le, amit tavasszal gyűjtöttek. Használat előtt ezt az „orvosságot” célszerű volt a szájban, nyállal lágyítani, majd pókhálóval bekötni. A recept görög eredetű volt, és nagyon hatékonynak tartották.
Meg kell jegyezni, hogy nem ez volt az egyetlen módja a kecskeürülék használatának. A sportolók összekeverték ecettel, felforralták, kicsit lehűtötték – majd egyfajta energitalként itták, ami növelte az állóképességet.
Ez egy meglehetősen specifikus dopping volt. A kecskeürülék rajongói voltak még a kocsisok és a csikósok is – ez lehetővé tette számukra, hogy napokig ne aludjanak. Plinius pedig azt állította, hogy Nero császár is szerette ezt a „mennyei nektárt” inni. Ugyanakkor volt egy kevésbé visszataszító módja is a felfrissülésnek – ehhez hamut használtak vízzel, ami meggyorsította a sebek gyógyulását, és bátorságot adott.
7. Kozmetikumok és gyógymódok gladiátorok verejtékéből
A gladiátorharcok nem csupán a közönség szórakoztatását szolgálták, de a korabeli orvostudomány számára gyakorlati haszonnal is járt. A harcok után a tudósok olajjal kenték be a győztest, majd egy speciális kaparóval lekaparták róla a keveréket: a verejték, vér, zsír és elhalt hámsejtek elegyét üvegcsékbe töltötték és a római nőknek krémként árulták, amely ellenállhatatlanná tette őket.
Leggyakrabban az arcra kenték, de a leggazdagabb szépségek nagy tételben vásárolták ezt a förtelmet.
A vért is hasznosították – a sebekből lecsapolták, hogy később migrén és epilepsziás rohamok elleni gyógyszerként adják el. Dupla haszon: a vérrel együtt a szennyeződést és a gennyt is kipréselték a sebből. A gladiátor harcos gazdái pedig nem kis pénzt kereshettek ezzel.
8. Romlott halból készült szósz
Az ókori világ lakóinak a táplálkozással kapcsolatos elképzelései némileg szokatlanok voltak a mai ízlésünkhöz képest. Például az ételek nagy részét halszósszal ízesítették, amelynek neve garum volt.
Az elkészítése meglehetősen egyszerű volt. A kis halakat, amelyek nem voltak méltók ahhoz, hogy önálló ételként tálalják őket, egy sóoldatos hordóba tették. Ezután a hordót kivitték a napra és ott hagyták néhány hónapra – akár fél évre is. Ez idő alatt a hal barna, büdös lévé alakult át.
Ennek a szósznak felejthetetlen volt az illata, és bármilyen ételhez ízesítőként volt adható, radikálisan megerősítve az ízét. Ezt a szószt mindig vidéken gyártották, a fővárosba pedig már késztermékként szállították, viasszal lepecsételve, speciális formájú kerámiapalackokban.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
