De ez a furcsa keveréke a szertartásoknak, problémáknak és néha abszurd helyzeteknek a maga módján megedzette őket, és a szolgálat magasztos eszményei felé terelte őket.
Állandó feszültségben
A középkorban a kolostorokat gyakran érték viking támadások. Még külön ima is létezett: „Uram, védj meg a magyarok nyilaitól és a normannok kardjaitól!”. Sok szent hajlék valódi erőddé változott. De nemcsak a pogány hódítók fosztogatták a kolostorokat.
Egyszer John Fitzalan báró a seregével „meglátogatott” egy női kolostort. Katonái kirabolták a szent helyet, fogságba ejtették a nővéreket, és sietve visszavonultak a hajóikra.
De jött a baj – a természet dühöngeni kezdett. Hogy a hajók egy része ne süllyedjen el a túlterheltségtől, a báró megparancsolta, hogy „engedjék szabadon a foglyokat” a nyílt tengeren. De John Fitzalan terve nem vált be, és ő maga is a kíséretével együtt a tenger fenekére süllyedt.
Az én tetveim – az én gazdagságom
Az a mítosz járja, hogy a középkorban az emberek nem mosakodtak, nem fürödtek, és egész nap csak a sárban fetrengtek. Valójában még a köznép tagjai is minden reggel megmosták az arcukat és a kezüket, a nemesek pedig megengedhették maguknak a fürdést. A szerzeteseknél azonban más volt a helyzet a higiéniával.
A kolostorokban gyakran állítottak fel „lavatóriumokat” – ezek kőmedencék voltak folyóvízzel a rituális mosakodáshoz. A legszigorúbb aszkéták azonban elhanyagolták a fürdést, ebben „a test sanyargatását” látva. Az ilyen szerzetesekből a „szentség illata” áradt, a tetveket pedig „Isten gyöngyeinek” nevezték.
Még a magas rangú egyházi személyek is szenvedtek a középkorban az élősködőktől. Egy krónikás szerint „Becket Tamás érsek ruhája annyira hemzsegett a tetvektől, hogy marokszámra hullottak róla”.
Ki tette tönkre a könyvet?
Az írástudó szerzetesek, a rendek tiszteletreméltó tagjai, sőt még az apátok is könyvmásolással foglalkoztak. Ebben a munkában minden hiba bűnnek számított. Az elöljárók azzal ijesztgették a fiatal szerzeteseket, hogy Titivillus, egy démon tereli el a figyelmüket és készteti őket hibázásra. Azt mondták, ez a démon minden elírást és hibát összegyűjt a zsákjába, hogy aztán az Ítélet Napján felolvassa őket.
Gyakran hagytak nyomot a papíron macskák, madarak vagy más lények is. Egy középkori kéziraton például tintába mártott macskamancsok nyomai maradtak. El tudod képzelni, mit érezhetett az a szerzetes, aki rengeteg időt töltött annak a könyvnek a készítésével?
Nem csók, hanem szokás
A bencés rend szabályzata szerint már egyetlen bűnös gondolat is elég volt ahhoz, hogy vétkesnek számíts. Ezért az elöljáró haragjának legkisebb jelére a fiatal szerzeteseknek arccal a földre kellett borulniuk és meg kellett csókolniuk a padlót, ahogy Mária tette „A muzsika hangja” című filmben.
A szerzeteseknek kötelességük volt megmosni a vendégek lábát és „ajkukat az ő ajkukhoz érinteni” – vagyis „testvéri csókot” váltani. Ez egy rituális szokás volt, hasonló ahhoz, ahogy az északi népek üdvözölték kedves vendégeiket.
Nagycsütörtökön pedig a szerzetesek alázatosan megmosták és megcsókolták a falusi szegények lábát. Mellesleg, a 12. században a pápa lábának megcsókolása a császárok koronázási szertartásának szerves része volt.
Az utolsó ördögűző
A középkorban sok bajt a „gonosz erő” mesterkedéseivel magyaráztak. Az ördögűzéshez keresztet, szenteltvizet és imát használtak. De néha az ördögűzés célpontja ellenállt, és ilyenkor a papok végső eszközökhöz folyamodtak: fizikai erőt alkalmaztak, vagy „egyirányú jegyet” adtak a szerencsétlennek (vagyis megszabadultak tőle).
Xanteni Norbert katolikus szent, a premontrei rend alapítója ostorozta a megszállottat, de az csak visszavágott: „Az ostorod nem pusztít el, és a fenyegetéseid sem rettentenek meg!”. Amikor a papok már kezdtek kétségbeesni, a megszállott maga adott egy tippet: hirtelen az az ötlete támadt, hogy a gonoszt csak egy bizonyos, konkrét szent tudja kiűzni belőle. A tapasztalt ördögűzők pedig azonnal lecsaptak erre a lehetőségre.
Fortélyok és zsarolás
Még a szerzetestársak is meglophatták egymást. Lincoln püspöke, Hugh például egy kolostorlátogatás során leharapott egy darabot Mária Magdolna ereklyéjéből! „Hát nem a fogunkkal vesszük magunkhoz Krisztus Testét?” – hökkentette meg a többi szerzetest. Hugh-t később ezért a tettéért szentté is avatták. Azokban az időkben a könyvek csillagászati összegekbe kerültek, de az volt a szokás, hogy más szerzeteseknek ingyen kölcsönadták őket. Az apátok pedig rajongtak a kolostori kódexekért!
Kölcsönkérni egy könyvet nem volt nagy ügy, de amikor vissza kellett adni, jöttek a fortélyok. „Mi van, testvérek, eszeteket vesztettétek? Egy ilyen drága könyvet vinni az utcán, a nép között? Azon nyomban ellopják ezek a csirkefogók!”
Volt egy szerzetes, aki egyáltalán nem volt hajlandó visszaadni egy kéziratot. Arra várt, hogy cserébe kapjon egy hajszálat magának a szentnek a szakállából! Hát, ilyenek voltak ezek a szerzetesek!
Vegyél egy darab szappant!
A középkori szerzetesek étrendje egyhangú volt, ugyanakkor bőséges. Fő csemegének a kenyér, az ale (erős, világos sör) és… az angolna számított! Ezt a halat nagyra értékelték, mivel „böjtös” ételnek minősült, és úgy hitték, „nem ébreszt rossz gondolatokat”. A parasztok még a dézsmát is fizették néha angolnával a kolostoroknak.
A szerzetesek hódfarkat is ettek, „azt halnak tekintve”. Az állat többi részét vagy kidobták, vagy illatszerkészítők használták fel parfümökhöz. A tengerparti kolostorok lakói pedig lelkiismeret-furdalás nélkül lakmároztak delfinekből, egyszerűen csak halaknak nevezve őket.
Nem csoda, hogy a nagy lakomák emésztési problémákat okoztak. Az angliai Muchelney apátságban a gond megoldására egy külön, kétszintes épületet húztak fel: egy negyven férőhelyes illemhelyet! A szerzetesek szorgalmasan gyűjtögették a gyomorpanaszok elleni recepteket is.
Például székrekedés ellen egyél gyümölcsöt, vagy „végy egy darab szappant, formázd meg és… helyezd fel végbélkúpként. Aztán feküdj le pihenni.” Hát, nem irigyeljük azokat az elszánt szerzeteseket, akik rászánták magukat egy ilyen kúrára!
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
