A 19. században a világítótoronyőr munkája hősies és nemes feladatnak tűnt: ő volt a hajók biztonságának őre, aki fényt vet a sötétségen és a viharokon át. Ez a foglalkozás azonban rejtett egy szörnyű oldalt, amelyről előszeretettel hallgattak.
Sokan hallották már, hogy a világítótoronyőrök gyakran elvesztették az eszüket, és az őrületükről, valamint a körülöttük lévő furcsa eseményekről szóló hírek nemzedékről nemzedékre szálltak.
Vajon ennek oka a zord körülmények, az elszigeteltség vagy valami sokkal baljósabb volt? Az akkori idők egyik rejtett veszélye szó szerint az orruk előtt lehetett – és belülről pusztította őket.
A technológia, amely megőrjítette a világítótoronyőröket
A 19. század egyik legnagyobb újítása a francia fizikus, Augustin-Jean Fresnel által feltalált Fresnel-lencse volt.
Ez egy összetett, lépcsőzetes szerkezetű optikai lencse volt, amely számos koncentrikus gyűrűből állt. Minden gyűrű a kúpos felület egy szegmensét képviselte, ívelt profillal.
A lencse működési elve az volt, hogy a gyűrűkre különböző szögekben beeső fénysugarak a kimeneten szigorúan párhuzamos áramlatba alakultak át. Ez lehetővé tette a fényenergia környezetbe való szóródásának minimalizálását és a megvilágítás távolságának növelését.
Éppen ezért a Fresnel-lencséket elsősorban a világítótornyokba kezdték beszerelni, mivel jelentősen megnövelték a világítótorony láthatósági távolságát.
Ráadásul könnyűsége miatt egy ilyen lencse foroghatott a fényforrás körül, periodikus villanásokat hozva létre. Ez megkönnyítette a hajók navigációját, és lehetővé tette számukra a különféle jelek továbbítását is.
De nem csak a fényerő volt fontos: a pontos navigáció biztosításához a forgó fényű világítótornyoknak szigorú villanási frekvenciát kellett betartaniuk. Ha például a térképen az szerepel, hogy egy bizonyos világítótorony 20 másodpercenként villan, a mechanizmusnak biztosítania kellett ezt a pontosságot.
Ahhoz, hogy a lencse forgása egyenletes és minimális súrlódással történjen, egy folyékony higanyból készült körkörös pályában úszó platformra szerelték – az akkori időkben erre a célra elérhető legjobb anyagra.
Ez a megoldás technikai áttörést jelentett, ugyanakkor halálos csapdát is jelentett a világítótoronyőrök számára.
Higany őrület
A higany rendkívül mérgező anyag, de a 19. században erről szinte semmit sem tudtak. A lencsékkel dolgozó világítótoronyőrök nemcsak belélegezték a higanygőzöket, hanem rendszeresen érintkeztek is vele közvetlenül.
Idővel a higanyos pályában, amelyben a Fresnel-lencse volt, por és szennyeződések halmozódtak fel, és az őrök egyik feladata az volt, hogy megtisztítsák ezt a szennyeződést azáltal, hogy a higanyt átszűrték egy vékony kendőn, hogy megtisztítsák. Ezt az eljárást elkerülhetetlenül higanygőzök párolgása és közvetlen érintkezés kísérte. És mint kiderült, a higany elmebajt okozhat.
A krónikus higanymérgezés tünetei közé tartozik a memóriazavar, a hirtelen hangulatváltozások, a szorongás, a hallucinációk és végső soron az elme elvesztése. Ez történt sok világítótoronyőrrel. Őrületüket az elszigeteltségnek és a zord körülményeknek tulajdonították, de valójában gyakran higanymérgezés áldozatai voltak.
Történelmi párhuzamok
A világítótoronyőrök esete a 18. és 19. századi kalaposok történetére emlékeztet, akik higanyoldatokat használtak a nemez kezelésére.
A higannyal való folyamatos érintkezés mérgezéshez vezetett, és hozzájuk kapcsolódik a „bolond, mint egy kalapos” kifejezés is, amely az Alice Csodaországban című híres mesében is megjelent, ahol az őrült kalapos a szakmája sajátosságai miatt megőrült. Ez alapján elmondhatjuk, hogy a „bolond, mint egy világítótoronyőr” kifejezés is nyugodtan elterjedhetett volna.
Ma a világítótornyok sok helyen szinte teljesen automatizáltak, és a higany használata a mechanizmusaikhoz már régóta megszűnt. A világítótoronyőr munkája, ha még létezik ilyen, csak ritka műszaki karbantartásra korlátozódik. És csak néhány olyan hely van a Földön, ahol még mindig közvetlenül ezekben a világítótornyokban élnek az őrök.
A 19. századi világítótoronyőrök őrülete tehát nem rejtély, hanem egy tragédia, amelyre érdemes emlékezni. Ezt pedig nem is annyira a magány, mintsem az akkori idők egyik legmérgezőbb anyagához való közvetlen közelségük okozta.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
