Ez a sztori 84 évvel ezelőtt történt, látszólag minden megváltozott azóta, sőt, az egyik országról már a történelemkönyvekben is csak múlt időben beszélhetünk.
Azonban egy figyelmes és gondolkodó olvasó érdekes párhuzamokat fedezhet fel a múlt és a jelen között.
Az első szovjet rendeletek egyike, amelyet 1917. november 15-én fogadtak el, minden oroszországi népnek biztosította a szuverenitás, az önrendelkezés és a független állam megalakításának jogát.
A finnek voltak az elsők, akik éltek ezzel a joggal, és pontosan 20 nappal később kikiáltották függetlenségüket, és integettek a romba dőlt birodalomnak.
És a bolsevikok nem szóltak egy szót sem!
Úgy tűnhet, a finneknek örülniük kellett volna, és hálálkodniuk a bolsevikoknak ezért a királyi ajándékért, de a polgárháború alatt úgy döntöttek, hogy ők is kiveszik a részüket a közös tortából, ezért a zűrzavarban lenyúltak tőlük egy darabot Karéliából és a Kola-félszigetből. Többre is vágytak volna, de tudták, hogy nem szabad túl nagyot álmodni.
És a bolsevikok megint csak nem szóltak semmit: békét kötöttek a finnek feltételei szerint. Ilyen ajándékok után illett volna köszönetet mondani… Azonban a „finn köszönöm”-re hiába vártak, mert a szomszédos ország kormánya, különösen P. E. Svinhuvud finn elnök 1937-ben Berlinben kijelentette, hogy:
Oroszország ellensége mindig Finnország barátja kell hogy legyen.
A német külügyminisztériummal folytatott beszélgetésében pedig egyenesen azt mondta:
Az orosz fenyegetés számunkra állandó. Ezért Finnországnak jó, ha Németország erős.
Ezzel párhuzamosan ismét tervet szőttek arra, hogy „a zűrzavarban” területeket szerezzenek a Oroszországtól, és megalakítsák Nagy-Finnországot. Akit érdekel, annak itt van egy korabeli finn térkép, amely jól mutatja az étvágyukat:
A finnek felismerték, hogy Európában nagy baj készülődik, és hogy ők lehetnek az elsők, akiket eltaposnak a két szuperhatalom közötti harcban, ezért elkezdtek felkészülni.
Első lépésként hihetetlen mennyiségű fenyőfát vágtak ki, és vastag drótkötelekkel a magasba emelték őket az erdő fölé, támasztékokkal, ahogyan a nagyfeszültségű vezetékeknél szokták.
Képzeld el, milyen abszurd látvány tárult volna egy kívülálló szeme elé: az erdő felett kifeszített drótkötelek, és egy második lombkoronaszint, mintha a függőkertek finn változatát látnád.
Ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy ezek a fák nem a levegőben lebegnek. A második kép utólag színezett és digitálisan felújított.
Nem, a finnek nem bolondultak meg, és nem csak úgy „kiakasztották száradni” a frissen kivágott fákat. Ennek nagyon is kézzelfogható, konkrét célja volt!
Az utak védelme!
Pontosabban: elrejtése!
A helyzet az, hogy a Szovjetunió és Finnország határának mentén körülbelül 20 különböző út volt. Ezek tökéletesen egyenes, széles irtások voltak, kitaposott földutakkal. Ezeken keresztül zajlott a két ország közötti közlekedés.
A finn csapatok mozgásának ellenőrzése és a határon túli tevékenység megfigyelése érdekében a szovjet parancsnokság hatalmas fa kilátótornyokat épített közvetlenül a határra, amelyek 3-4-szer magasabbak voltak a fák lombkoronájánál.
A tornyokban megfigyelők ültek távcsövekkel és egyéb optikai eszközökkel, és figyelték, hogy ki, merre, miért és hogyan mozog. Ez nagyon egyszerű volt, mivel a túloldalon az utak egyenesek voltak, mint a kifeszített cérna. Ezért a legapróbb mozgás is kilométerekről meglátszott.
A finnek, hogy elrejtsék a mozgásukat, az utak mentén növő legmagasabb fákhoz még egy fatörzset kötöztek, drótköteleket feszítettek ki közöttük, a kötelekre pedig egy csomó vékony fenyőfát aggattak fel.
2-3 ilyen kifeszített fenyősor szó szerint teljesen eltakarta a szovjet megfigyelők elől mindazt, ami a finn utakon történt.
Abban az időben ez egy zseniális trükknek számított, amelynek szerzője nem más volt, mint az orosz hadsereg egykori altábornagya, és a finn hadsereg későbbi tábornagya, Carl Gustaf Emil von Mannerheim báró.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
